De nem csak ezért történt meg mindez, természetesen, hanem mert erős náluk a kohézió! Másként szólva: működik náluk a kohézió, mégpedig hibátlanul. De kiknél is? Bemutatom hát a trió tagjait.
A dán gitáros, zeneszerző Hasse Poulsen kvalitásait jól mutatja, hogy egy, az ECM-nél publikált lemezen is szerepel. Honfitársa a kiváló tenor szaxofonos, Fredrik Lundin. Trombitásuk, Tomasz Dabrowski lengyel származású, aki Skandináviában érte el a legjelentősebb sikereit. Az „előéletükről” még csak annyit, hogy külön-külön is érdemes rálesni a diszkográfiájukra és belehallgatni a lemezeikbe, lehetőség szerint.
Jelen felállásban Poulsen a vezér, abból a szempontból mindenképp, hogy valamennyi (14) szám az ő szerzeménye. Ennél fogva egységes képet is mutathatna a lemezanyag, ami nincs teljesen így. Minden tekintetben annyira változatos, hogy megközelíti az eklektika határvidékét, amely tényezőnek a hallgatóság az egyértelmű nyertese. Ám, a muzsikusok sem unatkoznak játék közben, semmi okuk sincs rá, sőt. Úgy tűnik, nagyon élvezik a közös munkát, amelynek öröme a hallgatóra is átragad. Különösen, ha nem idegeníti el az illetőt a dallamos és a keményebb jazz együttes jelenléte, akár egyetlen számon belül.
A nyitó, Drum Solo című éppen ilyen. A fiúk a humoruknál vannak, mert dob bizony, egy huncut hang erejéig sincs benne. Huncut hangok viszont bőven, a három dallamhangszer jóvoltából, amely instrumentumok alighanem bevonultak előbb egy szigorú átnevelő táborba. Ráadásul a hangzás vonatkozásában is elkezdődik a kutyaság, a trombitás Dabrowski jóvoltából.
A rá következő darab, a dallamok vezérelte Counting Stars talán egy másik bolygóról való, de szerencsés csillagzat alatt született.
Ezután (On Walls) az improvizációé lesz a főszerep. Én pedig kezdek elfogult lenni Dabrowskival szemben, micsinájjak? Úgy fest, ez a falakat átütő játékos sound lett mára a gyengém.
Csak, hogy annyira jól ne érezzem magam, fajsúlyos kompozíció ad egy gyomrost (Wasp and Butterfly). Uram atyám, mi jöhet még? Jelen állás szerint annyi biztos csupán, hogy tíz szám van vissza a közel egyórás lemezről. De még milyenek!
Egyik egyfajta megnyugvást áraszt. A másik „elbeszélget” velünk csak úgy, spontán és türelmesen. Egy további felkavar erőnek erejével, szánt szándékkal és szisztematikusan provokálva. Valamelyik meg feldob, és elfelejt elkapni. Egy újabb magasra száll, hogy a Hold sötét oldalán landoljon végül. A másik éppenséggel a Földön marad csak azért, hogy elzsonglőrködjön a hangokkal könnyedén, önmaga és a közönsége szórakoztatására. És persze olyan is van, amelyik belevisz az ismeretlen télbe. Bele kell borzongani! Ahogyan ebbe az egészbe is! Végtére is.
A jazzkutatás katedra nélküli professzora, a legnagyobb hazai egyénisége, Simon Géza Gábor évtizedek óta mantrázza, hogy a jazz megőrizve-megújulását ne Amerikából, sokkal inkább Észak-Európából várjuk. Mit ad isten, ebben is igaza lett! Új perspektívák nyíltak meg most. Méghozzá (furamód?) Dániából kiindulva! Nagyon remélem, hogy ez a példaértékű folyamat nem marad folytatás nélkül!