A két lemez összevetésében nálam a hölgyé kerül ki győztesen, mégpedig hatalmas fölénnyel! Prózát zenésíteni meg, alapból muzsikust próbáló feladat, hiszen muszáj megtalálni az adott szöveg ritmusát, zeneiségét. Bölcseletet? Alighanem több, mint kihívás! Mégis, Mókus annyira könnyedén, természetesen tett és oldott meg mindent (ezért nyert), mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon, nem pedig a teafőzés. (A hasonlat annyiban sántít, hogy bizonyos szint felett a teafőzés tudomány, de az most mellékes.)
Tőle és általa nem csak ritmusok születtek, de csodás dallamok és harmóniák is. Nála nincs Keletet megidézni próbáló hangszerelés, van viszont sok, univerzális hegedűszó. Sok gyönyörűség. Odaillesztve, a mondandót szolgálva. Odahatva annak aláhúzásában, megerősítésében. Hihetetlen magasságok és mélységek keletkeztek itt (nem csupán zenei értelemben), no meg hatalmas elszállások, térben és időben, sőt zenei értelemben is.
Ami viszont nem készült: szövegmelléklet a CD kísérőjeként. Ez egyszerre rossz és jó. (Nem valami „tao-ságot” találtam írni véletlenül?) Rossz, mert nem kísérheted szemmel az aktuális szövegrészt. (Ha szeretnéd mégis, segít az Internet.) Jó, mert arra késztet, hogy meghallgasd Mókus lemezét újra és újra. Hallgasd hát, és tanulj! Hallgasd és gondolkozz! Hallgasd és értsd meg! Hallgasd és éld meg! A végéhez érve beláthatod, hogy a könnyűnek nevezett zene és a gondolkozás nem egymást kizáró tényező 2012-ben, Magyarországon sem.