Pedig tényleg efféle jóslatok hangzottak el e torokból baráti körben, mikor még a fickó neve tényleg annyit sem mondott, mint a csillagoséj éjjeli őréé, hogy aztán négy évvel később – három lemezt követő – Had To Cry Today után ugyanazon cimborák beájuljanak Joe Bonamassától…
Szóval, hogy a tényeknél maradjunk, Joe barátunk munkásságát a kezdetektől figyelemmel kísérő ember számára ismételten öröm újabb, immáron 12. lemeze, és persze mindig adja magát az örök kérdés, most vajon mi zörgeti meg hallójáratainkon keresztül lelkületünket?
Több dolog bizonyossá vált.
Joe tényleg napjaink egyik legfontosabb, ha nem a legleg blues zenésze. Marketingje példásan felépítve működik, lüktet, tarol – elismerésnek helye ez itten.
Joe mindent megtanult az elődöktől – Muddy Waters-től Gary Moore-ig (több tucat ikontól) valamennyi leckét példásan felmond.
Joe imádja a Led Zeppelint.
Joe évről évre jobban énekel.
Joe egyre jobban szereti a hosszú dalokat.
Joe még mindig olyan jól gitározik, mint mondjuk öt éve.
Joe jó srác.
Aki ebben az új albumban valami valóban újat és mást felfedezett az előzőekhez képest – amelyek mind színvonalas blues-rock lemezek voltak! -, azt látatlanban is mélységesen tiszteljük, bár, abban azért segítünk, hogy mi találtunk valamit.
Mivel eddigi alkotásaiban a vonat gyakorta szerepelt, most pedig éppen két dalnak címében is, rájöttünk a mélyen őrzött titokra: ami eleddig csak gyanú volt, az mostantól bizonyosság!
Joe masiniszta!