A bolgár-magyar zenészbarátság egyébként sem ritka, kivált nem új keletű (lásd pl. a bolgár kiadású Sebő-”bakelitlemezt”), ezért nem meglepetés igazából egy ekkora (Grecsó Krisztián szavával) „kaliber” magyarországi szereplése. És ha már itt jár, mért ne alkothatna - a szó szoros értelmében véve is – maradandót?

Pedig nem feltétlenül úgy indult a dolog. Maradhatott volna egyszeri alkalom, a „pillanat művészete”: „szimpla” nemzetközi koncert a Fonóban. Nem ez történt, és így jártunk jól! A kimagasló előadás publikációt érdemelt, amit – szerencsére - meg is kapott.

A zenekar magját képező trió a népzene, a világzene és a jazz között szabadon kalandozó zenekarvezető, a számtalan fúvós hangszert elsőrangúan megszólaltatni képes Borbély Mihály legújabb formációja. Társai a világ jazz-élete mostani nagy öregjei közé tartozó Charles Lloyd bandájában is tag, ugyanakkor a kortárs zenei életben legalább annyira otthonosan mozgó cimbalomművész, Lukács Miklós, valamint az ütőhangszereket meglehetős karakteresen (félig dobolva) kezelő Dés András.

Nem tudom, készült-e lemezanyag valaha ilyen felállásban, de nem az esetleges kuriozitása annak legfontosabb tulajdonsága. Sokkal inkább az a szerves egység, amit a négy muzsikus egyetlen koncert leforgása alatt volt képes megteremteni. A műsorszámok összeállításában szerzőként testvériesen megosztozni (a vendég egyik darabjával kezdve), egy dolog – szinte udvariassági kérdés. A zenei feladatok magától értetődő természetességgel való megosztása a másik. De hibátlanul egybeforrasztani az egészet, az már nem kevés, sőt! Talán a legtöbb, amit jazz-kvartett egyáltalán elérhet.

Közben különleges zenei-és hangulatváltásokat produkálni, emlékezetes momentumokkal: például rögtönzött duózásokat varázsolni (meghitt cimbalom + ütős együtt-muzsikálás stb.), a produkció egészébe tökéletesen illesztve, „kérdésre” kimerítő „választ” adni (lásd-hallgasd az 5. és 6. számot a lemezen), igen, ez maga a MŰVÉSZET!

Az egyszer sodró lendületű, máskor melankolikus érzékenységű, sűrű hangulatváltásokkal tarkított muzsika a kamarazene, a jazz, a magyar és a balkáni népzenei motívumokkal átszőtt világzene alighanem példátlan egységet alkot, különlegesen magas minőségen és hőfokon szintetizálódva. Mindezt bebiztosítja, összefoglalja. inkább azonban megfejeli a lemezanyag záró darabja, A 227. nap című közös szerzemény. Minden kétséget kizárva afelől, hogy a Polygon cím alatt futó produkció a legmarkánsabb kelet-európai zenei kooperációk egyikévé nőtte ki magát.

Értő közönség elé kerülve nemzetközi sikerre ítéltetett.