A terem közönsége pedig – szögezzük le – nyilván merőben másként nyitott (mert igencsak az), mint egy temetés előtti, átmenetileg fedél nélküli terméke a hajdani üzemnek. A helyén „kinőtt” klub vezetése pedig vérprofi: a hanganyagot kérés nélkül bocsájtották a náluk fellépett zenekar rendelkezésére. (Zárójel. Aki tud hasonló magyar példáról, kérem értesítsen!) Aligha véletlenül. Bizonyára ők is tisztában voltak annak kivételes értékével, jelentőségével.

Nem csak azért, mert a klezmer alapú vagy éppenséggel a klezmer-ihletésű jazz – ezen az albumon többségében ez utóbbival – önmagában ritkaságnak számít szerte Kelet-Európában. Mégsem a kuriozitása a legfontosabb tulajdonsága ennek a lemezanyagnak, hanem a produkció színvonala, amely a legkevésbé sem alacsony, sőt! Egyébiránt pedig nem igazán érdekel, hogy máshol és mások miként vélekednek róla és miért.

Egy tradicionális dallam, a Yiddishe Honga vérpezsdítő feldolgozásával indul a buli – a miheztartás végett. Soha jobb, hangulat-megalapozó kezdést! A lassan induló, már-már a táncmulatságig fokozódó tempó a műfaj sajátosságai közül való. Már ekkor érzékelhető, hogy a fúvós Bede Péter – a tehetségéhez méltó módon – ebben a formációban végre kulcsszerepet kapott! A következő darab egy kvázi meditatív mélységű, de igen tartalmas, számtalan izgalmas momentumot felvonultató, több mint negyedórás egyveleg (közte tradicionális dallamokkal), amelyre véleményem szerint leginkább Baló István dobolásán átszűrve érdemes odafigyelni. Természetesen, a többiek sem tétlenkednek: mindenki hozzáteszi a magáét méghozzá úgy, hogy a saját játéka mindig és mindenkor a csapatét vigye előbbre. És ez a felfogás a Nigunnál nagyon-nagyon működőképes!

A továbbiakban Párniczky-szerzeményeket hallhatunk, ami természetesen nem visszalépést jelent a kezdeti percekhez képest, hanem egyfajta koloritot, változatosságot: a zenei horizont kitágítását, egyszersmind a szerző mérsékelt előbbre lépését. Utóbbi megint csak nem teljesen igaz, elég A kántor szombaton című, már-már tréfálkozásnak beillő (alighanem annak is szánt) tízperces zenefolyamot meghallgatni. Nem mintha nem lenne egyéb hallgatni való a CD-n, de ez a darab nagyon nem semmi a maga összetettségével és furcsaságaival! A végéhez közeledve örömmel tapasztalhatjuk, hogy a Bulgar című alkotás nagyszerűen keretezi be és kerekíti le ezt az átlagból magasan kiemelkedő alkotást.

Ez a nagyszerű történet számomra leginkább a csapategység manifesztálódását jelenti, mégpedig nem akármilyen muzsikával és nem akármilyen közegben. Nem mellesleg, eddig a Niguné nálam az év legjobb magyar koncertlemeze.