Ma 2017. november 19. vasárnap, Erzsébet napja van

Lélekből szólt a funky (New Orleans Music Club, 2016. október 6.)

Számos különleges koncertélményhez jutottam a számomra megadatott évtizedek alatt, de az a típusú, amelyet Vinxtől és a Silhouette-től kaptam (a zenekar tagjai: Banai Szilárd – dobok, Milosevics Mirkó – billentyűk, Birta Miklós - gitár, Vermes Gábor - basszusgitár), az újdonság erejével hatott rám. Hogy miért? Mert egy különleges énekhang szólalt meg különleges stílusban és felfogásban muzsikáló zenekar kíséretében. Soul-jazz? Jazz-funk, szuper-érzékeny előadásban? Nos, valami ilyesmi lehet a megfejtés, de biztosat ezúttal ne várjatok tőlem.

A lényeg, hogy a Jungle Funk frontembere, valamint számos további, értékes produkciót maga mögött tudó énekes Vinx, és a kitűnő dobos, Banai Szilárd által vezetett együttes káprázatos koncertet adott Budapesten.

A találkozásukról, eddigi közös múltjukról, valamint számos, Vinx-et érintő érdekességről számoltunk be a koncertet felvezető interjúban, amelyet igen érdemes visszakeresni portálunkon. Ám, ha az énekes által képviselt műfajra gondolunk, aligha véletlen, hogy „csak” klubkoncert lett belőle Magyarországon. A funky ugyanis – csakúgy, mint a soul – valami oknál fogva nem terjedt el széles körben nálunk, kevéssé jutott el hozzánk Amerikából, viszont akik kedvelik, nem hogy elfogultak iránta, hanem már-már fanatikusak. Vinx pedig – a jelek szerint - hajlandó missziót teljesíteni muzsikája népszerűsítése érdekében.

Ehhez a koncert helyszíne, az egykor nagy reményekkel indult, mára ritkásan kihasznált, de varázslatos külsőségét megőrzött New Orleans Music Club zenei-technikai szempontból tökéletes választásnak bizonyult. Más kérdés, hogy az ár-érték kategóriában igencsak rosszul teljesítő borai akár le is nyomhatták volna a hangulatomat, de nem. Mert itt a ZENE győzött!

Dobpergéssel indult, némi zenekari intróval folytatódott, majd színpadra lépett – tulajdonosa lényében - a HANG, akit nemes egyszerűséggel Vinx-nek hívnak! Elsőre Bobby McFerrin neve úszhatna be a hallgató tudatába, holott Vinx orgánuma és színpadi egyénisége merőben más. Közös vonásuk leginkább a szóló produkcióhoz való vonzódás, ami Vinx esetében ezen az esten is nemegyszer megnyilvánult. (Alább olvashattok róla.) Meghatározó szerepet azonban a közös muzsikálás kapott, az első szóló-lehetőséget pedig a zenekar szaxofonos vendége, Csányi István. A szám lecsengése (lecsengetése) máris libabőr-hatást keltett a hátamon. Aztán csak folyt a zene, folyt. Hogy miképpen? A finomság, olykor érzékiség és a feszesség szokatlanul furcsa, egyszersmind intim és folyamatos, különféle összetételű kombinációjaként.

Az egyik legfontosabb azonban az a tényező, hogy szerves egységet tudott képezni az előadás, álljon az Vinx saját, a Living Colour vagy a magyar zenekar dalából, vagy egyebekből az adott pillanatban. A másik pedig a zenekar játék-felfogása. Meg sem próbálta senki „lejátszani” Doug Wimbisht vagy Will Calhoun-t lejátszani a színpadról. (Szaxofonon mondjuk nehéz is lett volna.)

És, épp ez a visszafogottság eredményezte azt, hogy új minőség tudott születni, hiszen a zenekar valamennyi tagja a legjobb tudását adta: létre jöhetett a jazz-funk kevéssé amerikai, sokkal inkább egyfajta kelet-európai verziója! Nevezetes napon, számos tanúval, vértanúk nélkül.

Ne feledkezzünk meg persze Vinx szóló produkcióiról sem! A szó szoros értelmében száj-tátott ámulattal figyeltem a csodát. (Kellett idő, amíg észrevettem magam.) A legütősebb talán a My Funny Valentine meglehetősen sajátos feldolgozása volt – amely bizony lélektől szólt, lelkeknek!

A koncert ráadás-blokkban adott utolsó száma betetőzte az estet, mégpedig a tökéletes szabadság élményét adva. Ami ritka adomány októberben, kivált 2016. októberében.

olasz