Részben olyanokat, amilyeneket a közelmúlt (a hetvenes évek) kultúrpolitikája nem volt képes eltűrni/elviselni. A „kor” pedig kegyetlenül folytatódik anélkül, hogy abbamaradt volna, mivel bizonyos téziseket vagy politikai lépések megtételét továbbra sem látjuk tisztán. Egyelőre. De megpróbáljuk megkísérelni, és ebben van segítségünkre ez a könyv, mivel rávilágítani, ráfókuszálni próbál a magyar jazz történetének néhány homályos és/vagy neuralgikus pontjára – majdnem teljes sikerrel.
A megrendelt, mégsem közölt és persze a megjelent jazz-témájú írások sora – ezek képezik a könyv első fejezetét a „meglepő” Cikkek cím alatt. A nyomtatott sajtó a természeténél fogva nem alacsony terjedelmi korlátot állít, ezért itt elengedhetetlenül fontos a tömörítés, a lényeg-látás, az interjúk alkalmával a legfontosabb kérdések felvetésének képessége. Az íráskészség extra bónusz, kivált, ha mondanivalóval társul. Márpedig az összes muníció Simon rendelkezésére állt és áll mindenkor, amelyet már a Magyar Ifjúságban megjelent korai írásai igazolnak. Sőt. „Lejön” belőle a majdani életre szóló, feltétel nélküli elhivatottság is, amely – a dolog természeténél fogva - később hozta meg a gyümölcseit. Az édeset és a keserűt egyaránt.
Egyszersmind az a szándék is levehető, hogy az országos, hivatalos lapban „nép-nevel” a jazz területén, csakúgy, mint később a „szamizdat” Jazz Stúdiumban, a frankót azonban kisebb orgánumokban írja meg: kritizál kőkeményen, ha az aktuális koncert (produkció) azt érdemli. Érdekesség, hogy számos írás ebben a kötetben jelent meg először – magyar nyelven.
Ami azonban a legfontosabb: a magával ragadó írásmunkák által szinte részesei lehetünk a magyar és a nemzetközi (sokkal inkább a kelet-európai, mint az amerikai) jazzélet legfontosabb eseményeinek, megismerkedhetünk azok alakítóival, formálóival – mindent egy, a tudásával a képtelenség határát súroló jazzkutató szemszögéből láttatva.
Egyszer aztán – szinte törvényszerűen – elkövetkezik egy lábjegyzet az egyik írás alatt – amely a hazai („háborús”) viszonyokat és az enyhén szólva is egészségtelen körülményeket tükrözi – a jazz kezdetének és korai időszaka megítélésének különbsége, valamint a hatalmi hierarchia, a befolyásosság nagyfokú különbözősége miatt. Sajnos. A legfontosabb talán mégis annak az egyértelmű jelzésnek a vétele, hogy SGG a mai napig ott tartja a kezét a magyar jazz-múlt ütőerén – a jelen és a jövő zenéje értékelését meghagyva a fiatal jazzkutató-nemzedék számára.
A könyv második fejezete a Tanulmányok, előadások címet viseli. Első darabja, a Ragtime az Osztrák-Magyar Monarchiában – tíz évvel később (közel hasonló címmel) önálló kötetté teljesedett. A további írások között nem kizárólag jazz-tárgyúakat (hanem pl. hanglemez-történetieket) találunk, ami közel sem jelenti azok érdektelenségét, sőt. A jazzkutató Csányi Attilára emlékező, a munkásságát elemző írást pedig – a személyes ismeretség, találkozások okán – nehéz volt megindultság nélkül elolvasnom.
Végül, de nem utolsósorban a záró fejezet: Interjúk SGG-vel. Okos, de sosem okoskodó. Személyes, de a legkevésbé sem személyeskedő írások gyűjteménye ez, amelyek általában egy-egy esemény apropóján készültek, de mindig túlmutattak rajtuk. És ez így van rendjén, hiszen aki a magyar jazz ügyét képviseli, nem lehet ügyetlen akkor sem, ha senki nem kérte vállalása megtételére. Így csak az aranyáron mérhető, felhalmozott „jazz-tárgyi” tudás van, és a segítségével megírt, minden tekintetben súlyos könyvek, mint ez például. Szerzője pedig az egyetemi katedra nélkül is valóságos jazz-professzor: Simon Géza Gábor.