A VHK – egyik-másik Szigetes bulit leszámítva – sohasem volt széles tömegek kedvence. Ám, akik ráéreztek a csapat különös, szellemi energia-feltöltő erővel bíró, szuggesszív képességére és hatalmára (amelyet volt szerencsém többször átélni), hűségesek maradtak hozzájuk. Ahhoz a masszív kohézióval bíró társasághoz, amelyből kikerülni igen-igen nyomós okkal lehet csak. Bekerülni hogyan? Nos, elsősorban erre a kérdésre választ keresve szeretnék interjút készíteni az egyik új taggal.

Nem írom le, mennyi idős a VHK vezéralakjának számító Grandpierre Attila, maradjunk annyiban, hogy az ő korában nem feltétlenül várható el új alkotás. És mégis, itt van egy négy számot tartalmazó, bő 23 perces vadiúj CD tőlük, a fájdalmasan korán eltávozott gitárosuk, Németh László „Fritz” emlékének ajánlva.

A felvétel érdekessége, hogy az a zenekar próbatermében készült, rájátszás és a korrekció további lehetőségei nélkül. Majdnem mintha koncertlemez lenne, amelyet nem egy fárasztó utazást követően rögzítettek. A frissessége arra az érzésre hajaz, mintha egy jobb pincészetben az adott évben elsőként született borát kortyolgatnád, amelynek minden cseppje kincs.

Mert nem hogy töltelék-számok nincsenek a lemezen, de töltelék-momentumok sem. (Mondanom sem kell: ez így van rendjén.) Minden odatett hangnak szerepe, funkciója, jelentősége van, holott bizonyos fokú spontaneitás is felfedezhető ebben a muzsikában – ami voltaképp a VHK védjegyének is tekinthető. A „képlet” szabályos: A pogóra termett nótát mindig egy lassú tempójú követi: elmélyült, lélek-csendet igénylő szerzemények.

A tempós Hajnal, szemed, csillagok jellegzetessége, hogy szinte szavakból építkezik, amit zeneileg remekül követnek le a hangszeresek. Érzésem szerint talán korán keverték le a nótát, de ennél nagyobb bajunk sose legyen.

A címadó szám behunyt szemmel élvezhető igazán, csakis a zenére, illetve önmagunkra figyelve. Kihallatszik belőle a VHK relatíve dallamos nótáit szállító gitáros, Molnár Lujó szeretetteljes munkája.

A Hazám egyszerre tempós és emelkedett, ami általában ritkaságszámba megy – de nem a VHK-nál.

A pihenés, a relaxáció, a lelki béke sajátos kivetülése, zenei manifesztuma az EP-t záró Összekapcsolódás.

A patinás zenekarok új albumait úgy is szoktam értékelni – általában nem publikus formában  -, hogy vajon hány szám kapna helyet róla egy majdani best of CD-n. Itt négyből négy az eredmény. Rövid játékideje ellenére nem marad hiányérzet a hallgatóban – mondom ezt a VHK táborán pillanatnyilag kívülállóknak, akiket ez a lemez képes beszippantani oda. A csapat hívei pedig egy újabb értékes mű birtokosai lehetnek és lesznek, bizonyára.

Amikor egy társaság évtizedek múltán is motivált, ráadásul alkotóereje teljében van, ennyire egyszerű tud lenni a történet.