Ma 2017. október 19. csütörtök, Nándor napja van

Knutdut Men: Dunno

Annyit mondok csupán: Zúgó. (Nagy betűvel írtam, mert cím.) Kezeket fel, akinek megvan a Kampec Dolores korszakváltó lemeze! Képtelen lennék írni a mancsaimat fellökve, ezért a billentyűket bizgetve merem kijelenteni, hogy Ágoston Béla (tenor szaxofon) és Hárságyi Péter (dobok) közös játékában már azon megéreztem a folytatás ígéretét. Tudtam is, hogy mifajtát: furcsa váratlanságok sorát. És tessék, itt van.

Az, ami a mindenek feletti nyitottság, a hangszeres játék íratlan szabályain való felülemelkedés okán jöhetett csak létre.. „Valami jazz” persze, mégis egészen más ahhoz képest, ami valaha történt vagy a későbbiek során történhetett volna. Hiszen az ígéretet – most – maradéktalanul beváltották.

Más kérdés, hogy külön tanulmányban lehetne csak kideríteni, hogy melyik a sokoldalú szaxofonos igazi arca. A „délalföldi” (szarvasi születésű) free-elszállásos? A jó értelemben vett „zenebohóc” figurája? A klezmerrel barátkozós arc netán? De hát mindegyik „képen” ő látható! Mindegy is. A lényeg, hogy Bélát pontosan ilyennek szeretjük!

Kvartettről lévén szó, a Dunno nyomokban közelíti meg csak az említett alaplemez töménységét, amihez a „kétszaxis” felállás (Murányi Ákos, alt szaxofon) elvben talán predesztinálhatná. Ha pedig a névsorolvasásnál tartunk, Pengő Csaba (bőgő) zárja be azt, betűrendbe szedve a bandát.

Az elhangzó kompozíciók (hét van belőlük) kivétel nélkül Ágoston Béla szerzeményei. És, mindegyikben ott figyel egy-egy (vagy több) kicsi, de értékes csavar, de hát ez a minimum, amit joggal várhatunk el ettől a társaságtól. Mindennek alapja (szó szerint) Hárságyi Peti széttördelt, majd mozaik-szerű képpé összerakott, nem mellesleg: szinte dallamosan megkomponált dobjátéka. A szaxofonosok? Fújják, ami a csövön kifér! Szegény Pengő Csabi, csak győzze őket követni! (Győzi, ezért játszik itt.) Ráadásul Válik László hangmérnöki munkája ezúttal is megérdemel minden dicséretet.

Az alapképlet tehát vázlatosan így néz ki, ám a részletek ördöge most sem ér rá aludni: nem azért tartják.

A nyitó darab, a Kukoté legfőbb tényezője a ritmusszekció ravaszkodásai. A szaxofonosok arról gondoskodnak „csupán”, hogy áldásos tevékenységük minél tovább kitartson anélkül, hogy az veszítene az ügyeskedés lendületéből vagy az invenciójából. Remek intró!

A misztikusnak tűnő Lélekbúvár című számban – kis túlzással – felcserélődnek a szerepek, csakhogy a dobolás itt is hangsúlyos: olyan váratlanságokkal, amiket élvezet hallgatni. A Tanga, mint a falásnyi ruhadarab: merész és észbontóan izgalmas.

A Tanügy beszédes angol címe: Dogmatics, ahol a szaxik diadalmas „győzelmi jelentései” mögött ott feszül a nyüzsgés és a kaotikus lárma – zeneileg és természetesen aktuálpolitika-mentesen. Itt minden hang „gyerekzsivaj” csak, kérem tisztelettel. Nahát, milyen rafkósak ezek a kutya kölykök!

A Yorubácsi (igen, így olvasandó a cím) egy zenei hangokból felépített sejtelmes, de mozgalmas világ-kép.

Végül, de nem utolsósorban két különálló, de szervesen összetartozó darab jön: a Vízkereső A és B. Filmszerűen pereg előttünk, ahogyan két ember gyalogol a sivatagban, fogyatkozó vízkészlettel és reményekkel. A szaxofonosok a két turista szerepét öltik magukra, a ritmusszekció játékmódja pedig nem más, mint az ő hangulatváltozásuk leképezése. A sztori – szerintem legalábbis - happy enddel zárul: a kitikkadt vízkeresők kamionról leesett söröshordót lelnek egyszer csak. Nem semmi!

Ahogyan maga a produkció sem, amit Ágoston Béla és csapata előadnak. Elmondanám, véresen komolyra sikeredett. Néhol. De tényleg. Csak nehogy a fülemig szaladjon a szám a szokatlan megoldások, látens zenei tréfák lázas keresése, lekövetése közben!

- olasz -