A Kánaán ideje alatt – 2001-et mutattak a naptárak – alakult egy bivalyerős trió, a bluesóriás Robben Ford gitározott, a kivételes Jimmy Haslip basszerozott és a csodadobos Vinnie Colaiuta ült a bőrök mögé, illett az összképbe a csúcsformáció, azt is felesleges ecsetelni, hogy bemutatkozó cédéjük ütött-borított, hogy aztán egy év múlva a live anyaguk vigyen mindent, de a harmadik (2004-es) 3 D-re keresztelt lemezük is magasra emelte a nagybetűs zenélés zászlaját.
Aztán vége lett a jóvilágnak, lehúzta a rolót a kiadó. Az élet persze tovább csordogált a maga medrében, a rajongók csak a szépre emlékeznek, kedvenceinket pedig láthatjuk-hallhatjuk megannyi más történetben, gond egy szál se.
A Jing Chi 2005-ben lépett utoljára közönség elé, a dicső négy év után olyan hamar léptek tovább, mint amilyen gyorsan berobbantak. Ezért is érkezett fényes szelek szárnyán az örömhír, hogy tucatnyi esztendős szünet után újra stúdióba vonult a Nagy Hármas, mert üzenetük vagyon a számunkra.
A borító nagyszerű, a cím szuper, a tíz nóta viszont, khm, izé, szóval…
Az ízek és a hangulatok a régiek, a könnyed elegancia is ott figyel, ám túl finom, túl sima, túl letisztult az egész, egy-két belemenősebb megmozduláson kívül a tutit játsszák a fickók. Jeff Coffin (szax) és Mike Haynes (trombita) személyében két nagyágyú erősíti a triót, ám szinte semmit nem tesz hozzá az új hangzás az összképhez. Simán végighallgatható, hozzák a tőlük elvárható színvonalat, ám semmilyen késztetést nem érez az ember, hogy újra és újra meghallgassa. Fájdalmas leírni, de nem érdekes, nem izgalmas, ez pedig felettébb nagy csalódás egy ilyen múlttal rendelkező csapattól.
Piros betűs ünnep is lehetett volna ez a nap, ám unalmas hétköznappá szürkült.