Szerb dobos (Goran Milosevic), lengyel vibrafonos (Bernard Maseli), török (Sami Hosselni) és izraeli ütős (Doron Raphaell)  segíti őt közvetlenül, egy izraeli és egy magyar hangmérnök (Puha Szabolcs) pedig közvetve. A hangmérnökök munkájának szokatlan kiemelése nem udvariassági gesztus: rögvest beláthatjuk ezt, amint a CD belső borítóján elolvassuk, hogy az első darabban Gwirtzman nem kevesebb mint nyolc hangszert szólaltat meg, mintegy önmagával feleselve. Mindezeket a helyükre pakolni helyből dicséretes hangmesteri teljesítmény.

A muzsikusok összetétele változik, mégpedig az adott téma stílusa, karaktere kibontakozásának, hangsúlyozásának jegyében. A már említett (nyitó) Trans-Albania című számmal például csupán a dobosa „utazott” vele a szkipetárok „földjére”. Mégis örmény duduk, egy vietnami hangszer, kínai bambusz-furulya és arab ney képezi az érdekesebb (ha nem is mindig a legfontosabb) mérföldköveket rajta. (A szívünknek kedves tárogatóról megfeledkezett a mester, lesz szíves szólni neki valaki legközelebb.) A végeredmény mégis hihetően albán, a dallamvilágnak és -vezetésnek köszönhetően. Mégsem ez a legfontosabb tényező, hanem a fúvós hangszerek arzenálja: azok lenyűgöző sokszínűsége, invenciózus, magas fokú megszólaltatása bámulatos, gyönyörködtető összhangban.

Mindezt azért tartom fontosnak máris leszögezni, mert voltaképp ez a lemezanyag egészének legfőbb jellemzője.

A következő szám, a Makedonuts a tipikusnak gondolt balkáni muzsika egyéni, ám annál élvezetesebb átértelmezése szaxofonokkal, klarinétokkal és kétféle ütőhangszerrel. A címadó darab pedig nem más, mint meghatározhatatlan eredetű, ám elképesztően konstruktív világzene.

Ezek után egy Gillespie-klasszikus következik: A Night In Tunesia. Jazzben voltaképp, de messze eltérve az eddigi verzióktól, mégpedig a „születési” helye közelébe visszavezetve azt úgy, hogy a vibrafon sem lóg ki a sorból és a koncepcióból. Az újabb feldolgozás valódi, mennyei keleti csemege. Élvezettel „majszolhatja” bárki, aki meghallgatja! ZENE füleimnek!

Még egy spéci feldolgozás jön, ezúttal Coltrane szerzeménye: nem svéd-, hanem balkáni csavarral és kavalkáddal! Giant Balkan Steps: fogadom, hasonlóképp sem hallottátok még!

Természetesen tradicionális klezmer-dallam nélkül sem maradhat egy vérbeli izraeli muzsikus lemeze. A remekbe szabott darab az egyik kedvencemmé nőtte ki magát!

Ha már multikulti, mit szóltok egy kis kvázi kelta muzsikához – rengeteg fúvós hangszerrel, mégpedig a már-már megszokott töménységben? Naná, hogy imádni fogjátok ezt is!

Klezman. A szám címe önmagáért beszél, megspékelve Amir Gwirtzman jellegzetesen sajátos, fantáziadús játékával. Akkor mit szóljak a következő darabhoz, amelynek bő öt percét egyes egyedül muzsikája végig? Szóhoz sem jutok, kész vagyok, végem: elfogytak a jelzőim. A pörgős bonus track (mix) mi lehetne más ezek után, mint hab a tortán!

Az összegzésnek itt és most csupa szuperlatívuszból kellene állnia, de már képtelen vagyok szaporítani a szót. Legyen elég annyi, hogy a Babel Gumbo a 2017-es év egyik legváratlanabb, legfantasztikusabb és legkedvesebb meglepetésévé vált számomra. Effélét nem fog csinálni egyhamar bárki is Amir Gwirtzman után!