Ma 2018. szeptember 18. kedd, Diána napja van

Gabor Szabo: In Budapest Again

 

Egyre teljesebbé válik a fájdalmasan korán, 1982-ben (a kórházi kezelés végett valójában 1981-ben) lezárult Szabó Gábor-életmű közreadása. (A crossover USA-ba emigrált jazz-istene, a zenei életre máig ható gitáros, zeneszerző 1936-ban született. A Wikipédia adatai szerint akadnak még kiadásra váró felvételei.)

Ez az (utolsó, 1981-es szám kivételével) 1978-ban rögzített koncertműsora azonban – valljuk be – nem a legszerencsésebb előadásai közül való, ellentétben az előző, 1974. szeptemberi hazalátogatásakor készült tévéfelvételének hanganyagával (In Budapest - Moiras Records, 2008.)

Természetesen ez is hordoz művészi értékeket, nem keveset (ami a hasonló esetekben alaptulajdonság), a magam részéről kordokumentumnak vagy kortünetnek tartom inkább. Megmagyarázom, kissé távolabbról indítva, hosszabban kivezetve.

Libisch Károly, Szabó Gábor bio-diszkográfiájának szerzője így ír az eseményről könyve első kiadásában (Feketére festve – Kariton, Budapest, 1993): „A Hilton Szállóban laktak. Itt tartotta egyetlen zárt körű fellépését. Másfél órás programot adott alkalmi együttesével, melyet ez alkalomra Módos Péter hozott össze. E zenészek között viszont nem igazán érezte jól magát, mert szerinte a muzsikusok nagy része nem azonosult elképzelésével.” Osztanom kell Libisch véleményét, sajnos. Más kérdés, miként tudtak volna azonosulni vele a magyar muzsikusok akkor, amikor – önhibájukon kívül - nagy vonalakban sem ismerhették meg Szabó aktuális törekvéseit, és azt, hogy mekkora és miféle (világszerte számottevő) muzsikus-egyéniség vált belőle a tengeren túlon. Miért? A választ ezúttal az Internetes Wikipédia adja. (Az idézet letöltve: 2018-ban.)

„Életműve Magyarországon sokáig szinte ismeretlen volt, lemezei 1990-ig gyakorlatilag beszerezhetetlenek voltak.” (Más kérdés, hogy az 1977-ben rögzített Femme Fatale hazai publikálásával persze megmozdult valami. Sejtésünk támadt, hogy minek kellene sürgősen utána járni, ha akadt volna megfelelő támpont. De nem igazán akadt, a nagyközönség számára legalábbis.) A helyzet pikantériája, hogy az 1992-ben alapított Szabó Gábor-díjat néhány évvel később olyan személy is megkapta, akinek jócskán volt hallgatólagos része abban, hogy Szabó létéről és munkásságáról NE informálódhasson a honi jazz-közönség. (Oké. Egy másik világhírű „disszidens”, Puskás Öcsi kinti (elsősorban edzői) sikereit is nagyban elhallgatták anno, de nem tudok arról, hogy lett volna képe díjat átvenni bárki sportoló-sportújságírónak, aki bármekkora részt vállalt ebben a disznóságban.)

Ami pedig az említett televíziós szerkesztő által Szabó Gábor köré verbuvált zenész-gárdát illeti, a négy évvel ezelőtti, felszabadultan muzsikáló csapatából csak a sokak szemében, de nálam a legkevésbé sem alulértékelt billentyűs Másik János és az univerzális dobos Kőszegi Imre maradt meg hírmondónak. A többiek helyére többen érkeztek. A legismertebb közülük a körünkből nemrég eltávozott gitáros, Babos Gyula. (A többiekről – a teljesség igénye nélkül - az alábbiakban fogok szólni.)

Igen. A tíz perc pluszos Concorde nagyobbik hányada kvázi visszafogottan, olyan Szabó Gáborosan latinos. Ám egy idő után, mintha a ritmusszekciónak valahol máshol lenne dolga, úgy siet. A gitárjáték viszont remekül élvezhető csakúgy, mint a billentyűs szóló. Szabó-szerzemény a Magic Mistic Faces. A szerző gitárja ízesen szól, ahogyan megszerettük azt. Társai játéka azonban – általában, és kissé szigorúan véve - közel sem sallangmentes. Momentumaik nekik is vannak, persze. A Django című John Lewis-szám két részben tárul elénk. Az első lírai hangvételű, mégsem igazán eltalált. A másodikban a zenekar olyan felfogásban játszik latin jazzt, ahogyan annak mibenlétét ők feltételezik különféle minták után, ám a legkevésbé sem Szabó Gábor útmutatásai alapján. Tapsot nem is hallunk a végén.

És egy vokális szám: a Killing Me Softly, Bontovics Kati tolmácsolásában. Libisch úgy tudja, hogy Dés László (tenor szaxofon) kíséretében játszották a dalt, ezen a felvételen számos hangszer hallható, a szaxofon azonban éppen csak. Mégis emlékezetes marad a felvétel, Bontovics Kati érzéki éneke miatt.

A The Last Song című Szabó Gábor-szerzemény mondhatni, a művész hattyúdala. Hozzá méltó, gyönyörű lírai darab. (A) The Biz magyar verziója viszont újabb tévedés a többiek részéről a latin jazz mibenlétét illetően.

A CD utolsó száma Szabó Gábor utolsó felvétele 1981-ból, a Pulzus című tévéműsor számára: az In A Dream Garay Attila (zongora) és Dandó Péter (basszusgitár) segítségével hangzik fel. Libisch Károly szerint adásba került anno. És, ennyi az egész, nem több.

Mégis tanulságos valahol. Nevezetesen: egy zseni gyengébben sikerült munkái többet érnek az epigonok középszerű, átlagos produktumainál, amint azt a jelen kiadvány is remekül reprezentálja. Szívünknek kedves, hogy az itt hallható zsenit Szabó Gábornak hívják, és sajnos, szinte csak a korai halála után lehettünk rá mindannyian büszkék. Mi ez, ha nem tipikus magyar sors?

 

olasz