Ez itt a zenekar bemutatásának helye, ami most üresen áll, mert ezen a műveleten túl vagyunk. Az ugyanis visszakereshető a portálon, mégpedig az előző lemezükről (Ez van!) szóló írásba ágyazottan. Így aztán gyorsabban röppenhetünk rá a – szám szerint - harmadik korongjukra.
Mondanom sem kell: a Zeng nálam az előző, fent jelzett munkájuk szerves folytatásának tekinthető, ami hatalmas piros pontot érdemel, de nem csak ezért. Az új lemezt még inkább kiforrottabb, érettebb, összeszedettebb alkotásnak tartom, ami ellentmondásosan hangozhat, hozzátéve, hogy az anyaga nem kicsit eklektikus. Ellentmondás még sincs is ebben, hiszen az innovatív, fantáziadús csűrés-csavarás, a páratlan váratlanságok bátor sorozata az, ami igazából van! A zenekar ugyanis alaposan kihasználta az átlagosnak nem igazán mondható hangszer-összeállítás (a hagyományos népi instrumentumok mellett a „dob meg basszus”) adta lehetőségeket. A zenéjükből áradó erő és intenzitás, az abban feszülő, a zenekar tagjainak elkötelezettségéből, hitéből táplálkozó magasfeszültségű energiák ellenállásba nem ütköző áradása pedig szinte csak bónusz.
Ennek ellenére nem vehető biztosra a Góbé leendő, széles körű népszerűsége, éppen az általuk kialakított speciális stíluskeverék miatt. Folk-rock lenne az talán, vagy hogyan is nevezzem, ami a rockereknek túl folkos, a népzenésze-rajongóknak pedig túl rockos. Mindez azonban lazán feloldható, ha nyitott szívvel, vagyis a befogadás tiszta szándékával közelítesz hozzájuk!
A kissé hosszúra nyúlt bevezető után megkísérlem felvázolni, hogyan látszik-hallatszik mindez a maga valójában. Ránézésre például feltűnő, hogy szinte valamennyi számcím egyszavas, ami – megítélésem szerint – a feldolgozások sajátos mivoltát hivatott hangsúlyozni. Ami pedig a konkrétumokat, azaz a muzsikát illeti.
Az Idegen címmel ellátott bujdosódal-feldolgozás legfontosabb pillanataiban egyszerre indul be (de úgy igazándiból) a hegedű és a dob, ami rendesen megadja a lemez egészének alaphangulatát. A hozzá toldott ugrós már-már csak ráadás. A nem cigányzenés, mégis sírva vigadós Mayer legfőbb igazsága pedig az alábbi okosság: „a menyasszony eleje a vőlegény műhelye”. Ezek a fiúk tudnak valamit – az életről épp úgy, mint a muzsikálásról, kivált, hogy némi ír hangulatot is mixelnek bele! A Mohács zenei prológusa – hát persze! - délszláv hatásokat tükröz. A dal gondolatisága nem egyéb, mint a veszteségeken való túllépés legfájdalommentesebb, legtermészetesebb módja. A Semmi pedig sokkal több, mint valcerrel álcázott borongós, zenébe oldott szerelmi bánat.
Hiszen a szerelmi bánatnál is létezik mélyebb: az, amit a halál tudott okozni, mint hajdan a katonaságnál (Honvédtüzér). A Búcsú voltaképp egy közismert népdal, rap-szerű témával egybe gyúrva, mégis megindító feldolgozásban. Az Indulj el nem más, mint a klasszikussá nemesedett kéktúra-tévéfilm főcím-zenéjének népdala – folyamatosan pergő dobokkal tartva fenn a feszkót az elején. A közepére verbunkos-feldolgozást illesztettek a srácok oly módon, hogy az sehogyan se hasson oda nem illő elemnek.
Még egy katonadal következik, mégpedig a Kapitány úr. Csodák csodája, ez elmúlt századok porát ezen sem érezzük, mivel szemernyi sincs rajta! A rockhoz zeneileg talán legközelebb álló Keserű víz olyan iramban zúdul, mintha vadvízi patak lenne. Szívesen raftingolnék rajta, ha tudnék..A Fekete-fehér tempója pedig fokozódik, mint a francos nemzetközi helyzet. A népdal egyébként Mamikám címen fut legtöbbször, de nem vérbeli Góbé lenne a társaság, ha nem rakna ebbe is csipetnyi pajzánságot.
A Bartók Béla című, többszörösen összetett zeneszámból én a zenei fricskát „hallom ki” leghangosabban. Nem tudom, Bartók melyik éghajlatra küldte volna el a vidám bandát és milyen szavakkal, de hogy kedveskedve mondta volna azt amit, abban biztos vagyok!
A lemezanyagot záró Zsuzsika pedig mintha össze kívánná foglalni annak hangulatait, ahogyan az egy magasan kiemelkedő produkcióhoz illik. (Egyes csujogatások ide iktatásától nagyvonalúan eltekintek. Néha jó fiúnak is kell lennem, bár ez most felettébb nehezemre esik.)
Talán nem kevesen fognak tiltakozni, amikor kijelentem a saját összefoglalásomban (amit zárszónak szántam inkább): a Zeng bizony, buli-zene! Mégpedig olyan emelkedett hangulatú buliból kiragadott, ami akkor is zajlik a Góbénál, amikor a muzsika tempója nem kifejezetten ezt diktálja. Mert itt, ha a láb éppen nem mozog, a lélek akkor is együtt pezsdül a muzsikával, aztán fürdik benne, végül megtisztul.