Az pedig egy speciális mix, amelyben olykor a tambura-centrikus délszláv népzene, máskor a hagyományos (kávéházi) cigányzene elemei kerekednek felül. Talán ellentmondásosnak hathat a két stílus találkozása, de nem a Fokos szintetizálásában, amelynek következtében ez a ráközelítés a lemezanyag egyik fő erősségévé vált.
Jókedvemben – árulkodik az album címe. És valóban. Szinte az egész lemezanyag azt sugallja, mintha lakodalmi vigasságban vendégeskednénk mondjuk Óbecsén, ahová a szélrózsa minden irányából érkezett a násznép. Megengedve, hogy ebben a sosem volt lakodalomban katonadalok is felcsendüljenek, ha másért nem, hát (Tömörkény István szavával) a „vén csontok” (vagyis a kiszolgált sorkatonák) iránti tisztelet okán.
Egy „somogyi dudaszerelemnek” nevezett ciklus vált felelőssé a hangulat megalapozásáért, olyan hangszerelésben, mintha „Somogy-országból” hozatták volna a zenészeket. A tambura a bácskai Duna-mentéről való csárdás és friss dalcsokrában szólal meg először, tű-pontosan pozicionálva a helyszínt. Vérbeli magyar muzsika ez kérem, mégpedig zömmel délszláv hangszereken, ami tökéletesen reprezentálja a lemezanyag különleges mivoltát.
A következő, tempós, sőt fergeteges rábaközi muzsikától a beteg is táncra perdülne. Bizony ám! Ismerős a darab számomra, ezért meggyőződéssel állíthatom, hogy pazar az előadása! A mezőkölpényi csárdás más jellegű, ám minőségi engedmény itt sem történt, sőt. A hangszerelés hangsúlyai és finomságai szépen domborulnak benne – a csujogatásra hajazó női ének mellett. Apropó: Csizmadia Anna és Szabó Annamária vendégeskednek ezen a poszton a lemezen.
A Kávéházi tamburamuzsika Balázs Janika emlékére című darabban jelenik meg „vegytisztán”, szerves egységbe forrva a délszláv stílusjegyek és a hagyományos cigányzene. És hogy ki volt Balázs Janika? Nos, azt magam is szeretném tudni.
A tíz tételből álló lemezanyag második fele az említett katonadalokkal kezdődik. Címe: Horthy-nóták! Úgy fest, most érett meg az idő elővenni ezeket a – minden valószínűség szerint az ottani nép lelkében és emlékezetében élő – dalokat. Anélkül, hogy bagatellizálnám vagy misztifikálnám mindezt, annyit kívánok hozzátenni a témához, hogy némelyikük kissé idealizált, de bizonyos határokon belül maradva, függetlenül az egykori kormányzó tevékenységének mai (nem konszenzusos) megítélésétől. A kifejező, sőt szenvedélyes éneklés mellett azonban lehetetlen szó nélkül elmenni!
Az instrumentális Erdőszombattelki muzsikának a „húzása” ragadja magával a hallgató figyelmét, hogy hét és fél percen át könnyedén fenntartsa azt. A táncra csábító, Gójáké címet kapott káráztató, virtuóz tamburamuzsika egy firigyházi zenészcsalád egykori repertoárjából él tovább.
A címadó darab fél perc után tényleg lakodalmi hangulatba hoz, hála a Fokos muzsikusainak! A záró blokk pedig mi lehetne más, mint óbecsei csárdás és ugrós. Vagyis: A miénk, amely a felfedezés erejével és örömével hat a hallgatóságára.
A nem gyenge bemutatkozó album után a Fokos Zenekar szintet lépett, mégpedig előadásuk felfokozott érzelmi töltésével és -gazdagságával. Ráadásul egy alig ismert mikro-világ muzsikáját hallgathatjuk szinte gyermeki naivsággal: újabbnál újabb rácsodálkozással. Örömmel olvashatunk a CD belső borítójában a Fokos sűrűsödő külföldi útjairól. Jóleső melegséggel tölti el az ember gyerekét, amikor ilyen remek, fiatal csapat öregbíti mostanság a magyar népzene hagyományosan jó hírét.