Ma 2019. június 19. szerda, Gyárfás napja van

Cserepes: My Name is Elvis Presley – Childrens Games

A boldogságom immár kor-határtalan. Olyan CD készült ugyanis, amelyet legalább három generáció hallgathat közösen örömmel, mi több: a legnagyobb egyetértésben. Persze, mindegyik korosztály más okból fogja díjazni ugyanazt a történést. A három-négyéves unoka képzeletben önfeledten pöröghet az éneklő, kántáló, visongó nemzetközi gyereksereg középpontjában. A szülei örülhetnek, hogy máris micsoda finom zenei ízlése van a gyermeküknek, hiszen gyermekfejjel sem lehet nem szeretni ezt a nagyszerű muzsikát, miközben a nagyszülők kiélvezhetik annak sajátos hangulatát, váratlanságait, pengés zenei megoldásait.

A váratlanság mibenlétének alapja nem egyéb, mint archív felvételekkel dúsított, zömében népi gyerekdalok és az elektronikus zene, pontosabban jóféle ambient dub, trance speciális keveredése. Nagyon el kellene gondolkozni azon, hogy mik állhatnak távolabb egymástól ezeknél – zeneileg, természetesen. Érdekes lenne ilyen témájú brainstorming, ám hogy hasznos tudna-e lenni, más lapra tartozik, de akkor is. Ehhez társul az alkotók életkorának kontrasztja, benne a lélek kortalansága. A Vízöntő egykori tagja, az elképzeléseit önállóan megvalósító, örökifjú Cserepes Károly jóval hatvan felett készítette el legújabb lemezét, a gyerekek meg hát akkorák, amekkorák. A végeredmény aligha automatikus, viszont nem kicsit sikeres. Már csak azt az egyszerű kérdést kellene megválaszolni: hogyan jöhetett ez össze? (Nem lepne meg egyébként, ha az előző Cserepes-lemezhez, a Blacklake-hez hasonlóan ez az album is a legjelentősebb világzenei toplistán, a World Music Charts Europe-on landolna.) Megkísérlem hát meglelni az okot, vagy okokat.

A hétperces címadó szám első része angol nyelvű gyermekdalokat hoz „haza-közelbe”, Elvist is megidézve eközben, az esetlegesen brit magánexportra került unokák örömére (is). A nyelvi játékot felfokozó Choco Choco La La kissé beljebb repít Európába, magasabb sebesség-fokozatba kapcsolva egyszersmind az elektronikát. This is a Miserable World? No nehogy már! Ellentmondások sora feszül itt egyetlen dalban, sőt a jókedv is kiárad a medréből, már ha van neki olyan egyáltalán. Forest Song: újabb ürügy a gyermekek között az olykor egymás rovására történő közös örömködésre. A Little Sunshine következik ezután, amelyben Cserepes nagyobb szerepet vállal az eddigieknél, de közel sem a gyereksereg rovására, hanem a saját praktikái segítségével.

A lemezanyag második felét a címadó darab második verziója vezeti be, a ludas gyermekdalt applikálva bele. Mondanom sem kell: a legnagyobb természetességgel idézve meg eközben Elvis sosem volt, gyilkolászós kedvű libapásztor-énjét. A LoveFlower a közelgő kamaszkor felé mutat - alig lépve ki az óvodai csoportszobából. Amúgy a legbájosabb mixek egyike, amit valaha hallottam. Az Ekete Pekete nem egyéb, mint sok nyelvű kiszámoló dalok merészen kígyózó sora. Az OwlWoman játékos (esti) dalcsokor, Cserepes Károly-módra, a szláv nyelvcsalád gyermekeit is bevonva az internacionális játékba. Az archív felvétel-bejátszással induló, (számomra) ismerős altatódal, a Beli Buba az, amitől az alváshoz támad legkevésbé kedvük a gyerkőcöknek. Sokkal inkább meghallgatni a lemezt újra, aztán megint és megint.

A legszebb az egészben az, hogy a hallgatóság valamennyi tagjában feltámadhat a saját, soha el nem temetett gyermeki énje, de az esetlegesen mégis eltemetetteknek is – a muzsika varázserejének segítségével – komoly túlélési esélyei támadnak hirtelen.

Közben minden valószínűség szerint bevillan, hogy mennyire sokszínűek a világ gyermekei, és mégis mennyire egyformák. Aztán – elődeink példáját követve - akár el is gondolkozhatunk kicsit a világ mostani folyásán.

olasz