Ma 2019. június 19. szerda, Gyárfás napja van

Rozsnyói Péter: Serenity Prayer (BMC Records)

A megszólaltatott művek előadója, Rozsnyói Péter két, zenekaros lemez után látta elérkezettnek az időt arra, hogy szólóban is megmérettesse magát.

A lemezborítón látható kézfej nem kicsit szabálytalan. Úgy is mondhatnám: torz. Az ujjak más rend szerint fejlődtek rajta, mint ahogyan az életben szoktak. Ráadásul több van belőlük annál is, mint amennyi csont-kinövés egy valamire való sámán részére szükséges.
Ezt teszi a művészi szabadság, hiszen nem emberi kezet fotóztak. A kép modellje porcelánból valónak látszik. Mindez azonban mit sem von le a kifejező erejéből. Az illusztrálásra szánt muzsikához ugyanis összesen egy szál zongora és maximálisan két kéz (elvonatkoztatva: kézfej) szükséges.
A megszólaltatott művek előadója, Rozsnyói Péter két, zenekaros lemez után látta elérkezettnek az időt arra, hogy szólóban is megmérettesse magát. Megmérettetni, mihez vagy kihez képest? Talán meglepő lesz a saját kútfőből vett válaszom: elsősorban önmagához képest! A CD-re préselt kilenc számból ugyanis öt improvizáció, egy saját szerzemény. Egy-egy pedig Porter-, Gershwin- és Jimmy Van Heusen-féle jazz-standard (az utóbbi szerzője szintén amerikai: 1990-ben hunyt el). Ha úgy tetszik, a fenti trió afféle viszonyítási alapként, igazodási pontként szolgál(hat). És valóban. Ez az erősen tömörített, nem azonos korból származó alapanyagokból készített műalkotás egységes zenei szövetet képez! Így fordulhatott elő, hogy a szerzői összevetésből is (ami nyugodt szívvel tekinthető egyfajta versenynek) Rozsnyói Péter kerülhetett ki győztesen!
Ha nem figyelsz a hátsó borítóra, nem feltétlenül találod el teljes bizonyossággal, hogy improvizációt hallasz éppen, vagy Rozsnyói Péter, esetleg valaki más megírt szerzeményét, hiszen az utóbbiak is a zongorista zenei világának szerves részeivé váltak, és ez az, amit a lemezanyag egyik legfőbb pozitívumának tartok. Olyan szinten csereszabatosak (úgy értem: megtörténhet, hogy az improvizációk megkomponált műnek tűnhetnek a hallgató számára, vagy fordítva), hogy az önmagában művészi fokmérőt képez. És ez nem minden. A pozitív tényezők és megnyilvánulások közel sem itt érnek véget.
Szükséges leszögezni, hogy ez a szúk egyórányi muzsika nem feltétlenül a virtuozitásról szól, sokkal inkább a hangszer megszólaltatási lehetőségeinek magaslatairól. Billentés-technika, formaérzék, dallam, harmónia – miként azokat Rozsnyói egykori tanára, Oláh Kálmán is felemlíti a CD borító belső lapjain. Igen, akad a felsoroltak között néhány, amelyek megtanulhatóak, és bizony (szerencsére) olyanok is, amelyek nem igazán. Meglétük (amely Rozsnyói Péter esetében nem kérdés) nem pusztán a tehetség ígérete, sokkal inkább annak a beváltása: a művészi érettség kifejeződése. Tovább megyek, mert még mindig van hová.
Ennek az előadásnak szédítő mélységei vannak, amire ráérezve, azokat felfedezve már-már hipnotikus állapotba kerülhet a hallgató, leginkább éppen Rozsnyói improvizációit követve. Eközben Bach hatásaira is rácsodálkozhat olykor, ami egyesek szemében talán túlzásnak tűnhet – de csak addig, amíg nem nem hallgatta a lemezt. (A művész korábbi munkáinak ismeretében viszont aligha.)
Az újabb Rozsnyói-kiadványt, akárcsak az előzőt a komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező BMC vállalta fel. Ez azért külön öröm, mert így nem csupán a hazai jazzvilágnak nyílik lehetősége arra, hogy egy újabb, minimum európai mércével mérten is kiemelkedő kvalitásokkal rendelkező magyar jazz-zongoristát megismerhessen.

olasz