Ma 2019. április 20. szombat, Konrád, Tivadar napja van

Ryan McGarvey: Heavy Hearted (Reverse Music)

Az ifjú Ryan McGarvey a legfelsőbb szintre lépett az új albuma segítségével, azt csatolva pedig benyújtotta folyamodványát belépőkártyáért a blues királyok amerikai udvarába.

Az meg már milyen, amikor valaki - három évvel a debütáló blues-albuma megjelenése után – egyszeriben Eric Clapton gitárfesztiválján találja magát, történetesen 2010-ben? Azt hiszem, erre a kérdésre kizárólag Ryan McGarvey tudna válaszolni. Ezzel a szösszenettel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mekkora „kaliber” (Grecsó Krisztián szavával) az új-mexikói fiatalember, akinek az új lemezéről fogok értekezni mindjárt. Sokan mondhatjátok, hogy emiatt feleslegesen koptatom a klaviatúrát, hiszen ismerjük őt: többször koncertezett Budapesten, és amikor teheti, úgyis visszalátogat hozzánk valamelyik „játszóházba”. (A bulikról bármi okból lemaradott blues-fanoknak az ezt megelőző, Los Angelesben 2016-ban rögzített Live in Swinghouse című, parádés trió-játékkal fémjelzett élő felvételsorozatának CD-jét ajánlom erősen, ha némi kétely támadna valakiben.)
Ami azt illeti, a még mindig csak a harmincas éveit taposó fiatalember muzsikája a 2007-es debütáló albumán (Forward in Reverse) már szinte teljesen „készen” volt. (Sokan örülnének, ha pályájuk zenitjén ennyire nívós muzsikát lennének képesek teremteni.) Ami ezután történt (ideértve a mostani, ötödik sorlemezét is), lényegében nem más, mint folyamatos finomhangolás.
A zenésztársak személye – a 2016-os koncertalbumon megismertekhez képest – változatlan: Carmine Rojas – basszusgitár, Logan Miles Nix - dobok. Néhány számban billentyűs vendégük is van.
Újdonság viszont a McGarvey-kiadványok tekintetében a lemezanyag instrumentális keretbe foglalása akusztikus gitár segítségével (Prelude, illetve Conclusion). A kettő között tökéletesen leszűrhető a letisztultság, mégpedig a számok építkezéséből, illetve az azokban tetten érhető, kifinomult megoldásokból. Holott többségében bluesrock nótákat hallhatunk, amelyekre általában nem ez a jellemző, és mégis.
Azzal együtt, hogy a Feelin Like I Do-t voltaképp a rock lendülete viszi, a bluesba mártott dal szerkezete tiszta és világos, ami a rövid, de határozottan odatett gitárszólóról szintúgy elmondható. Tipikus bluesrock nóta a Right Size of Ther Dirt, kevésbé tipikus, ám lendületes gitárszólókkal, amelyekre pontosan illeszkedve érvényesek az előző bekezdésben felvázolt tulajdonságok. I Shoulda Know Better a következő szám, amelyről merészelem az állítani, hogy az album egyik gyöngyszeme. Abszolút (profi mód) gitár-vezérlésű lassú bluest hallhatunk, fájdalmas hangvételű, erőteljes énekkel. Szinte természetes, hogy bluesrock nóta következik ismét, a Break Me. Az pedig ha lehet, még színesebb, mint a korábban hallott hasonló stílusú szerzemény, annak valamennyi pozitívumával együtt. Már-már elsöprő lendületű, instrumentális pörgés a Houston, megfejelve a gitározás taníthatatlan magasiskolájával.
A lemezanyag felénél újabb érdekes váltást hallhatunk: a Six Feet in the Ground-ban az elektromos gitár akusztikusra cserélődött, újabb koloritot képezve ezáltal. A folytatás egy nagyobb lélegzetű lassú blues, kifejező címmel ellátva: Aint Enough Whiskey. Mondanom sem kell: Ryan még mindig elemében van! Játéka akaratlanul is magára vonja a figyelmet: azt érezzük, soha nem bír elegünk lenni belőle. A Walk in the Rain éppen olyan dal, amilyet ilyen cím láttán mindannyin elképzelünk: kicsit borongós, de megtisztulást eredményező. Akár a Surrender, ahol a (bármiféle) feladás pusztán taktikai elem. A Who Wouldve Thought hatása pedig szinte relaxáló: megnyugvást, belső békét hoz a hallgatóságára.
Az ifjú Ryan McGarvey a legfelsőbb szintre lépett az új albuma segítségével, azt csatolva pedig benyújtotta folyamodványát belépőkártyáért a blues királyok amerikai udvarába. Az elbírálás eredménye nem lehet kétséges.

olasz