- Mit jelent „csodagyereknek” kikiáltva felnőtté válni? Te hogyan élted meg? Fel tudtad-e dolgozni ezt? Szerinted átok vagy áldás az ilyesmi?
- Kemény a kérdés, de nagyon aktuális. Azt hiszem, hogy ez a jelző végig fog engem kísérni: az átka és az áldása, kicsiben és nagyban is. Abból a szempontból nekem sokkal könnyebb volt, hogy nem kellett gondolkoznom, hogy mit kezdjek magammal - a kortársaim többségével ellentétben. Nagyon korán jött, hogy ez az út van kijelölve számomra, amiben igen jelentős szerepe volt a szüleimnek. Különösen megboldogult édesapámnak, aki kiváló zongorista volt. Ez a rész az áldás.
Legyünk őszinték: nem fekete-fehér ez a dolog, ugyanis sokszor eszembe jutott, hogy mást is lehetne csinálnom. Arról nem beszélve, hogy az ember menet közben már látta, hogy a művészi pálya cseppet sem egyenes, és igencsak göröngyös, pláne kis országunkban. Mégis, maradt a legfontosabb szempont: megfelelni annak a kis csodagyereknek, akinek tartottak egykor. 44 évesen úgy látom, hogy minden gyerek csodagyerek! Annyi a különbség, hogy az én csodámat, ami a muzsika, nagyon korán megtalálták. Hogyan dolgoztam fel akkor? Még mindig nem dolgoztam fel: műveleti státuszban van nálam. Amíg élek, ezt fogom feldolgozni, mert máig bennem van a megfelelési kényszer.
- A tehetség nyilván egyfajta adottság, de kellenek hozzá kiváló tanárok. Neked ilyenek voltak. Kik is?
- Nagyon szerencsésnek érezhetem magam, mert olyan tanárokkal sodort össze az élet, akik nem csak tanárok voltak, hanem Mesterek is. Az áthallás ellenére nagy különbség van a kettő között.
Amikor elkezdtem a muzsikával foglalkozni, nem volt ütő-tanszak Szentesen. Mivel édesapám zongorázott, engem is zongorázni írattak be. A zongora – szerelemnek – a mai napig megmaradt az életemben. Igen jó indulásom volt itt Szentesen a Zeneiskolában, hiszen Nagy János tanár úrhoz kerültem. Ha példaértékű embereket kellene felsorolnom, ő az elsők között lenne. A mai napig felnézek rá, nagyon tisztelem őt. A korát meghazudtolóan most is agilis tanárként, művészként egyaránt. Rengeteget köszönhetek a feleségének, Annuska néninek is, aki az elméletre tanított óriási tenni akarással és elhivatottsággal.
Egy-két év elteltével jött a dob. Az első mesterem Takó Lajos volt ezen a hangszeren. Ő mutatta meg először, hogyan kell az ütőt fognom. Ma is tanít, az ország egyik legjobb ütő-tanára, és kiváló muzsikus, sokat köszönhetek neki. Ezzel párhuzamosan a méltán legendás Kovács Gyulához kerültem Budapestre, akitől olyan dolgokat tanultam, amiket én is alkalmazok a tanításban. Gyula bácsival elképesztő óráim voltak. Sok szép emlékem maradt róla, és büszke vagyok arra, hogy én még a tanítványa lehettem. Ma is őrzöm a füzeteket, amiket ő kézzel írogatott nekem.
Aztán Szegedre kerültem a Zeneművészetire, ahol szintén jó tanárt kaptam: Csizmadia Lászlót - sajnos kevés ideig tanulhattam nála. Egyébként ő is aktív ma is. Tanárom volt még Siklósi Gábor.
Kovács Gyula halála után Kőszegi Imre vett át, akit szintén nem kell bemutatni.
- A családi háttér ugyanúgy kulcsfontosságú. Milyen útravalót hoztál otthonról (nem tárgyakra gondolok természetesen), amiket szeretnél majd tovább örökíteni?
- Kevés olyan szülők léteznek, mint akiket nekem megadott a sors. Odafigyeltek rám és mindent megtettek azért, hogy azt művelhessem és úgy, ahogyan azt én szeretném. Igyekeztek mindenféle hátteret megadni hozzá. Egy példát mondok. Akkor, amikor Magyarországon csak a Triál hangszerboltok léteztek, Szegeden a nyálam csorgott egy Amati dobfelszerelésért, hiszen akkor még alig lehetett mást kapni, és ez lett az első dobom. Később pedig egy Tama dobcuccot kaptam édesapámtól. Az szinte felfoghatatlan dolog volt, ma pedig kánaán van mindenféle hangszer tekintetében. Amikor az a hangszer az enyém lett, katartikus élmény volt: hetekig nem tértem magamhoz. Mindenre hajlandó volt apám, hogy a legprofibb körülményeket biztosítsa számomra. Édesanyám ugyanígy állt hozzá. Azt az egyet kérték tőlem, hogy vegyem komolyan az egészet. Ha valamit tovább szeretnék adni, ez a legfontosabb, az életen át való tanulás, a szorgalom, a tisztelet és az alázat. Ha az ember komolyan akar valamit, annak odaadja az életét. Ha erre nem hajlandó, bizonyos dolgok nem fognak megtörténni vele.
- Első nagylemezed 14 évesen készült a Molnár Dixieland Band-del, amelyen négy számban játszottál. Ennek a „bakelitnek” a sorsa tipikusnak mondható a magyar vadkapitalista lemezkiadás korából.
- Kalandos a sorsa, kétségkívül! Egyébként nagyon nagy élmény volt a készítése: a Bartók Rádióban rögzítettük. Minden másodpercére emlékszem. Feljött Budapestre édesapám és édesanyám is, egy ismerősünknél laktunk. A munkafolyamat izgalmas volt számomra, hiszen először találkoztam hangstúdióval, mikrofonozással. Bányay Lajossal dolgozhattam együtt, aki szaktekintély, a „nagy öreg” volt a stúdiófelvétel szakmájában. Ebben a szegmensben is szerencsém volt tehát. Kell ennél jobb stúdióélmény egy 13 éves magyar zenésznek? (Amikor a felvételek készültek, csak annyi voltam.) A lemez A oldalán doboltam én, a B oldalán pedig Kalocsai Géza, illetve volt egy dob-párbajunk. Azért lett a lemez címe Dobostorna.
Külön élmény volt, hogy Weszely Ernő közreműködött a felvételeken. Szenzációs zongorista, harmonika-művész, multi-instrumentalista. Ott, a stúdióban ismertem meg, és a Kerékpárverseny című nóta ott íródott. El volt ájulva, hogy egy 13 éves lurkó a dobok mögött milyen ügyesen játszik. Az első stúdiózásom ellenére szinte mindent elsőre feldoboltam. Gördülékenyen haladtunk a munkával, és azt mondta Ernő, hogy ha ilyen sok időnk van, szeretnék ezzel a kis gyerekkel egy trió nótát, ha ráfér a lemezre. Odahívott és elzongorázta nekem a Kerékpárverseny témáját. Kiszin Miki csatlakozott a bőgőjével. Megbeszéltük, hogy klasszikus, standard szerkezetű nóta lesz. Így hoztuk össze a számot. Szép, kék színű vinyl lett végül belőle.
- Az én példányom fekete.
- Nem lehet! Ebből csak kék készült. (Mindketten utánanéztünk és mindkettőnknek igaza lett, így a gyűjtők kedvéért benne hagytam a szövegben ezt a kis polémiát. O. S.) Egyetlen darab fekete színű van belőle, és ennek a történetét akartam elmesélni.
Nemrégiben küldött a bátyám egy Vaterás linket, nagy vigyorgó jellel: nézd csak, mit találtam! Ez volt a Dobostorna eredeti próbanyomása. Tehát a master vinyl! Aki benne van ebben, tudja, hogy a próbanyomás vastagabb lemezre készült és az szól a legjobban! Ezen ellenőrizték, hogy rendben van-e az anyag. Ha minden rendben volt, sokszorosították a lemezt. Bélyegző van a nyilvántartási szám mellett, és annak a szakembernek az aláírása, aki ellenőrizte a mastert.
A bátyám azonnal írt az eladónak, leütötte a licitet fix áron. Eleve kalandos lehet, ahogyan kikerült a rádióból. Nem tudom hány év elteltével, de nálam landolt a próbanyomat. Elképesztő, ahogyan szól: sokkalta jobban, mint a sorozat-gyártott. Felhívtam Molnár Gyulát. Csorog a nyála érte, de megérti, hogy nem akarom kiadni a kezemből. Ha erre jár, bejön hozzám, hogy belehallgathasson.
A Dobostorna nagyon jó indulás volt számomra nem csak a stúdiózás miatt, hanem szakmai és zenei szempontból is.
- A kamaszkori, szegedi tanulás mennyit tett hozzá az addig megszerzett tudásodhoz?
- Rengeteget! 1989-ben kerültem Szegedre, ahol több szinten zajlott az élet. Attól, hogy konzis lettem, jó pár évig folyattam a muzsikálást a Molnár Dixieland Band-ben. Külföldi fesztiválokra is mentem velük. Cannes-ban a Sidney Bechet emlékére rendezettet például megnyertük.
Mellette belecsöppentem másfajta közegbe, ami nagyban hozzájárult ahhoz, amit ma csinálok. Lekerültem a Rock Klubba, például. Ott ismertem meg Szurdi Zsoltot, akit sajnos nemrég temettünk. A vele való kapcsolat bizonyos szempontból meghatározta az előbb elmondottakat. Biztosított számunkra próbatermet, ezért több zenekarral is dolgozhattam. Volt a Cremona nevű diákzenekar: imádtak bennünket. A pikantériája, hogy Molnár Gábor volt a vezetője, Gyula fia és az a Máthé Laci basszusozott benne, akivel ma a Balkan Union-ban muzsikálok, de akkor 14 évesek voltunk és pop-rockot játszottunk. Meghatározó vált számomra a D’amis nevű jazz-rock formáció, – zeneművészetis növendékekkel, köztük Hargitay Lacival, Vígh Danival és Szirtes Edina “Mókussal”. Nem hivatalosan bár, de készítettünk egy lemezt. Ugyanebben az időszakban működött az In-formation: keményebb játékkal a fúziós muzsika felé tendáló, komoly szakmai elismerésnek örvendő zenekar. Azzal a Kokóval (Kovács Zoltán) csináltuk, aki most a Honeybeast vezetője, zeneszerzője, szövegírója, producere. Talán kevesen tudják, hogy elképesztő jazz-gitáros is. Azt is kevesen tudják, hogy az a Szabó Zoli is a zenekar tagja volt, aki ma Szabó Zé néven a popipar királya. Szegedhez kötődik a Tóth Bagi Band is. Ez a zenekar a mai napig meghatározó az életemben, Tóth Bagi Csabival gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
- A szintén a Tóth Bagi Band nevéhez kapcsolódó jelentős alkotásotokkal (Another Blues World, 2001) gyakorlatilag megreformáltátok a bluest, de a CD nem hozott áttörést. Megmaradtatok egy-egy helyi tábor kedvencének. Miért alakulhatott ez így?
- Nem tudom. Tény azonban, hogy Csabiéknak saját stúdiójuk volt, ami nagy dolognak számított abban az időben. Bármikor bemehettünk, szabadon kísérletezhettünk, felvételeket készíthettünk, amikor ezt a lemezanyagot kitaláltuk. Nagy szerepe volt ebben a zenekar egyik tagjának, Molnár Gabinak is, aki már akkor rettentően szerette az elektronikát. Azon filóztunk, hogyan lehetne másként eljátszani blues-slágereket. Büszkén vállalom ma is a végeredményt. Rengeteg elektronika, groove-ok, szekvenszerek, loopok és mindenféle elektronikus kütyü használatával felöltöztettük őket olyan köntösbe, amire akkor sokan felkapták a fejüket. Persze, számítottunk rá, hogy kapunk hideget, meleget ezért. Kaptunk is. Én a jóindulatú kritikákra koncentráltam inkább. Biztos vagyok benne, hogy megsértettünk bizonyos ízléseket. Az autentikus blues-rajongók úgy érezhették, hogy hasba szúrjuk őket. Az volt a pikantériája, hogy koncerten is el tudtuk játszani ugyanúgy, mint a lemezen: be volt dugva nekem egy füles: vagy tak-jel, vagy szekvenszer programok futottak benne. Végül a régi dolgok győztek, visszatértünk a hagyományosabb értelemben vett blues muzsikáláshoz. Nem volt az rossz úgy sem! Sok sikert értünk el a Tóth Bagi Band-del: eljutottunk a paksi fesztiválra és külföldön is megmutattuk magunkat. Amikor pedig ez lecsengett, pár év szünet következett.
- Ezzel a lemezzel azt hiszem, jócskán megelőztétek a korotokat.
- Annyit elárulhatok, hogy tervezzük újra elővenni a témát úgy, hogy nem akarunk közismert számokat játszani. Megcsavarjuk hangzásban is a történet, a műsor pedig ehhez lesz igazítva.
- Hogyan kerültél a világzene közelébe?
- Ez is a szegedi időszakig nyúlik vissza. Először a Fianna jött Lang Jani és Varga Kornél ismeretsége révén. Ekkor már létezett Fianna-lemez Lajtai Katival és külföldi zenészekkel. Viszonylag autentikus anyagnak számított. Megkerestek, hogy ezt modernebb irányba vihessék, az ütőhangszereknek komoly szerepet szánva. Örültem a megkeresésnek, de meg is ijedtem tőle, mert nem vagyok népzenész. Megnyugtattak, hogy ez nem baj, sőt!
Akkor ment Magyarországon az ír-kelta őrület. Mi pedig elkezdtünk próbálni, és megszületett életem egyik legsikeresebb zenekara – három angol és három magyar taggal. Luke Daniels harmonikázott és énekelt. Rick Foot máig aktív kiváló jazz-bőgős. Alan Burton ír dudás abszolút a folk-vonalról érkezett, és voltunk mi hárman: Varga Kornél gitározott, Lang Jani hegedült, én pedig ütőhangszereken játszottam. Crame On! című lemezünk a Periferic Records gondozásában jelent meg. Ezzel itthon és külföldön is erősödött a kapcsolatunk, például Ronan Morgan-nel, akit  sok évig Magyarországhoz kötöttek magánéleti szálak, így számos közös produkciónk lett. Ő egyébként Michael Flatley egyik vezető táncosa volt, Budapesten tánciskolát alapított.
Beindult a Fianna külföldön is. A Brit-szigeteket keresztül-kasul turnéztuk, előfordult, hogy hat hétig folyamatosan. Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban is felléptünk. Az egyik legelfoglaltabb időszakom volt.
- A rég várt magyarországi elismerést talán mégis a Fabula Rasa hozta meg számodra.
- Igen! Hozzáteszem ugyanakkor, hogy a Fiannával szándékosan kerültük azokat a zenei vonalakat, amikkel nem tudtunk azonosulni, például az ír zene poposítását, vagy a kocsmai változatát. Mi művészkedni próbáltunk, a mélyebb vonulatot követve.
A Fabula Rasára visszatérve: Mókussal együtt végeztük a Zeneművészetit. Másodikos konzis voltam, amikor Szirtes Edina megérkezett Szegedre, mint jelenség: rögtön teret hódítva magának. Azóta kisebb-nagyobb rendszerességgel dolgozunk együtt, hiszen a D’amisban már ő énekelt. A Fabula Rasának is volt előzménye, a Hajnal. Kevesen ismertek bennünket, mert csendes ülős, befelé fordulós zenélés folyt, viszont abban az időben született nagyon sok későbbi Fabula-sláger. Például a Furfangos dal, ami a World Music Chart-on kiváló helyezést ért el. A basszusgitáros Földes Gábor érkezésével kezdtünk el „hangoskodni”, hiszen suttogni jó, de kiabálni is! Nem sokkal ezután került a zenekarba Cserta Balázs fújni, majd az énekes Balogh Guszti érkezésével alakult ki a Fabula Rasa (Mókus, Varga Kornél, Cserta Balázs, Balogh Guszti, Földes Gábor és jómagam), amelynek a muzsikáját már világzenének hívhatjuk. Siker tekintetében pedig, amit Magyarországon el lehet érni, mi elértük – akár a Fonogram-díjra gondolva, akár más szakmai elismerésre. Szép ívet futott be a zenekar, jó lemezeket csináltunk. Sokat koncerteztünk itthon és külföldön is. Az életem további meghatározó időszaka volt, amit közösen eltöltöttünk.
- Milyen projektjeid voltak/vannak a Fabula Rasa mellett?
- Ezek folyamatosan változtak. Nem álltam le soha, a zeneírással sem. A sors fintora: mindig a saját dolgaira nincs ideje az embernek.
Szeretném kihangsúlyozni: a Zűrös Banda a Fabulával párhuzamosan működött. Tóth Bagi Csabával elkészítettük a Nélküled című lemezt, amin csak a kettőnk nótái hallhatóak, és én billentyűzöm azon. Nem futott be igazán, pedig szép zenék vannak rajta.
Jött Bornai Tiborral (KFT) a Komoly Férfiak.
Nagyon szerettem az Inner Springet – Sárközy Fannival és Szendőfi Balázzsal. Lemezünk a Tom Tom Records gondozásában jelent meg. Egyfajta európai jazzről beszélünk. Igazi műhelymunka volt ezzel a zenekarral dolgozni: hogyan tudunk úgy jazzt játszani, hogy mi vagyunk hitelesek?
Meghatározó zenekar mai napig is az Azur Blue Band. 2010-es lemezünket még mindig játsszák rádiók. Most nagyon erős új, szuper felállása van a csapatnak, mégis nagyon nehéz koncertet szervezni, és rettenetesen sajnálom, hogy nem játszunk többet. Pfeff Marci basszusgitározik, nagyon tehetséges fiatal zongoristák van, Binder Norbert. A gitáros Veress Gabival és velem vagyunk így, négyen.
Van az életemben – hosszú idő után ismét – komolyzenei együttes, a Trio Venite, Jager Éva énekművésszel és Tokodi Gábor lantművésszel. Régi zenéket játszunk, amelyeket általam próbálunk – igen merészen – megbolondítani, ahogyan más nem, mert elektromos ütőket meg loopert használok. Nagyon jó kritikákat kaptunk. Már most lemezre érett a produkció.
- Jött az újabb találkozás az idő közben Al DiMeola gitártechnikusaként dolgozó Tóth Bagi Csabával. Mennyiben változtatok zenészként és emberként? Milyen eredményeket hozott az ismételt együttműködés?
- Rengeteget változtunk a hat év alatt, amíg szüneteltettük a közös muzsikálást. Voltak ilyen-olyan problémáink, nem titok. Más oldalról megközelítve és nem túl spilázva: akivel van dolgod az életben, jelen lesz benne, akivel nincs, őt el kell engedni. Volt ilyen esetem is. Magamban mindig azt reméltem, hogy a miénk időszakos kihagyás, ahogyan valószínűleg Csabi is gondolta. Hat év után keresett meg, amikor az Aved Ivendát készítette. Egy email-váltást követően eljött hozzám Szentesre, és úgy folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Azóta pedig elképesztően komoly dolgokat tettünk az asztalra, bár az Aved Ivenda felvételének a végén folytam bele, az élő részébe száz százalékosan. Arról nem beszélve, hogy azóta elkészült a második lemezünk, amin sokat dolgoztunk és nagyon jó lett. Sorolhatnám, hogy kikkel, hol játszottunk, kiket adott az élet, akikkel együtt zenélhettünk. Őrület!
- Láttam egy fotót a neten, amikor épp Mike Stern-nel nevettek össze a színpadon. Mit jelent számodra ez a pillanat és megközelítőleg hány hasonlót őrzöl még?
- Ha túlozni akarnék, pedig nem akarok, azt mondanám, hogy most már nyugodtan halok meg. Ha az embernek megadatik, hogy játszhat olyan emberrel, aki a „one of my hero” kategóriában van, oké. De amikor egymás után jön több ilyen…
Úgy nőttem fel, hogy rengeteg zenét hallgattam, egy idő után tudatosan. Van egy komoly lemezgyűjteményem részben abból a korból, amikor ez számított, nem az Internetről töltöttük le a zenéket. Al DiMeola, Mike Stern és Trilok Gurtu muzsikáit ronggyá hallgattam, most pedig egy színpadon lehetek velük. Hihetetlen élmények, az „álmok beteljesülése” kategóriából, annyira messzire voltunk ettől akkoriban. Amióta kinyíltak a kapuk, más lett a szituáció.
Azt a pillanatot pedig nagyon elkapta valaki, én is elmentettem a fotót. Egyébként az 2017. augusztusában készült a Nis-i Jazzfesztiválon. Meg merem kockáztatni, hogy az egyik legnagyobb szabású koncert volt, amelyen valaha felléptem. Mike is nagyon jól érezte magát. Mielőtt feljött a színpadra, azt kérte, hogy duózzunk egy picit mi ketten, és csak aztán jöjjön a zenekari műsor, ami számomra hatalmas megtiszteltetés. A fotós azt a pillanatot kapta el, amikor ketten vagyunk a színpadon. Eközben Mike a muzsika olyan szegmenseit mutatta meg nekem, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek, akkora magasság, kvalitás, szárnyalás volt. Mike egyébként akkora íveket játszik, hogy az szinte felfoghatatlan. Amikor a semmiből indulva intenzitásban, dinamikában olyan magasságokban vagy vele, hogy azt érzed: innen már nincs tovább, ő még rátesz három lapáttal. Olyankor átlépsz egy határt és olyan világba kerülsz, amelyik teljesen ismeretlen számodra. Velem legalábbis ez történt. Ugyanezt tudom elmondani Trilokról is: ugyanaz az emelet, másik ajtó.
Azt hiszem, tényleg szeretnek odafentről, mert abban az évben egy másik „ajándékot” is kaptam, és ezekből hosszú hónapokig tudok töltekezni. Jessy J, az amerikai szaxofonos hölgy valami egészen fantasztikusan játszik! Igen nagy sikerű koncertet adtunk a Pannonhalmi-i Jazzfesztiválon, ami az ország egyik legrangosabb ilyen jellegű rendezvénye.
Itt kell megemlítenem Farkas Zoltán nevét, aki a Beaglebeat Records tulajdonosa, akivel nagyon régi barátság köt össze bennünket. Nagyon komoly energiákat fektet a jazz magyarországi népszerűsítésébe. Ha nincs Zoli, ez a produkció sem lett volna.
A következő évben ugyanezen a vonalon jött, látogatott Magyarországra a kétszeres Grammy-díjas Los Angeles-i gitáros, zeneszerző, producer Paul Brown, amikor is szintén engem ért a megtisztelő feladat, hogy a ritmusszekció vezetője lehettem. Életem egyik meghatározó élménye volt.
A nagyon friss élményem pedig Chieli Minuccihoz kötődik. Mondhatom, a Special EFX-en nőttem fel, legalábbis nagyon sokat hallgattam. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy színpadon állhatok majd a vezetőjével. Hatalmas sikerünk volt a Dürerben, mégpedig magyar társakkal! (Molnár Levente, Mits Marci, Gudics Martin, Pusztai Csaba) Azokat a nótákat játszottuk egyébként, amiket annak idején hallgattam.
- A balkáni alapú muzsikát játszó Zűrös Bandával a második lemezetekre készültök, és amellyel szintén óriási magasságokba emelkedtetek.
- Ez nagyon érdekes zenekar, ahogyan az én életemben is nagyon szerencsésen alakult minden. Rögtön az első lemezzel nagyon magasra rúgtuk a lasztit. Mondhatnám megint a World Music Chart-ot és a WOMEX-szel kapcsolatos dolgainkat. Ráadásul szép számú koncerten vagyunk túl. A Zűrös egy komolyan és jól működő zenekar, amelyet Varga Kornél tart kézben. Hasonló kapcsolatban vagyok vele, mint a Csabival. Ráadásul mindenki ugyanazt akarja, azért is jó felállás ez! Ott van rögtön Básits Branka: a közelmúltban kapott Junior Príma-díjat – nem véletlenül. Bede Péter szintén meghatározó figura: bravúros fúvós, briliáns játékos csakúgy, mint Babcsán Bence. Mi meg vagyunk a ritmusszekcióban, mint hátország. Ne felejtsük el, hogy egy Boros Attila van mellettem, akit basszusgitárosként leginkább a Makámból ismernek. Zseniális, amit csinál, és az egész zenekar nagyon egységes.
- Milyen zenei anyagok készülhetnek a közeljövőben Kertész Ákos aktív közreműködésével?
- Már említettem, hogy a Trio Venitével lenne egy lemezanyagunk. Bearanyozná a pályámat, hogy a komolyzene is ott lehet a szívemben. Egyébként lantművészünk, Tokodi Gábor a közelmúltban készített egy kiváló szólólemezt. Tóth Bagi Csabival egy trió-anyag már feldolgozás alatt van, de folyamatosan gondolkozunk új dolgokon. Az Azur Blue Band új anyaga elkészült, kiadás előtt áll. A Zűrös Banda új lemeze várhatóan ősszel jelenik meg, és klip is készül hozzá.
Dolgozom olyan anyagon is, amelyiken nem dobolok! Egy kiváló festőművész Barátom, Budai László zeneszerzés szakot is végzett. Fantasztikus zenei ötletei vannak, amelyekhez gyönyörű szövegeket írt. Hangszerelőként, zeneszerzőként és billentyűsként veszek részt a lemezanyag munkálataiban.
A saját dolgaimmal is szeretnék foglalkozni végre, hiszen többlemeznyi anyag van eltárolva, és van egy vízióm, amit nagyon szeretnék létrehozni: Industrial Prayer vagyis “Ipari imádság” lenne a címe, ahol merész dolgokat követnék el, nem csak a dobolás és ütőzés terén. Mindegyik nótára hívok valakit az általam írt zenékhez. Azokat a muzsikus barátaimat, akikkel összehozott a sors ez alatt a nem kevés év alatt. Ez egy kicsit beteljesülése lehetne az eddigi pályámnak, valamint az, ha készülhetne még egy vinyl a közreműködésemmel, hiszen az afféle lemez hallgatásának külön szertartása van.
Ami közvetlen zenei tevékenységemen túli dolgokat illeti: részt veszek Szentes város közművelődési életében, mint szervező, intézményvezető. Örömmel tölt el, hogy augusztus 20-án átvehetem Csongrád Megye Kultúrájáért És Közneveléséért adományozott kitüntetést. Ez komoly visszajelzés arról, hogy jó úton halad a tevékenységem a zeneivel és a pedagógusival, és a több mint tíz éves Hangversenyközpont vezetésével együtt. Ez utóbbi azoknak az embereknek az érdeme is, akik bármilyen formámban támogatták és támogatják ezt a munkámat.
Az életem minden része a körülményekhez képest nagyon rendben van. Fantasztikus a családom: nagy szeretetben, megértésben és egymás tiszteletében neveljük a feleségemmel a két gyönyörű lánygyermekünket. Azt hiszem, ez a legfontosabb az életemben, tehát teljesen elégedett vagyok a sorsommal.