Ma 2024. április 18. csütörtök, Andrea napja van

Csángálló: Halandár (Fonó Budai Zeneház)

Na, ez is jól kezdődik!

Életre szóló tanítással gazdagodhatunk az első szám esszenciája által, kivált ha személyes érintettség forog fenn (azért sem fogok ujjal mutogatni a tükör előtt): „én már többet nem iszom, de kevesebbet se!” Hagyok időt a potenciálisan kapcsolódó alkohol-dózis agyi, más esetben a máji feldolgozásához. És ez az okosság nem minden! Élettel teli muzsika veszi kezdetét és zúdul ránk vele, amelyet jóleső örömmel fogadhatunk be! Ígérem, nem lesz nehéz.
Az úgy van, hogy a gyimesi és moldvai csángó népzene természetes eredetű oldószerként funkcionál, amelybe a balkáni muzsika vegyül akkor, amikor.
Ezt a fúziót az első lemezükön már megmutatták a fiúk (Fel az úton… 2015, Fonó). Visszahallgatva valamelyest útkeresőnek tűnik az album tartalma (a recenzióját természetesen megkereshetitek ezen a portálon), a Halandár pedig – kifinomultabb, kimunkáltabb, letisztultabb muzsika lévén – olyannak, hogy a jelzett utat meg is találták. Ráadásul nem egyet, hanem kettőt! (Így már most fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy melyiken lépnek tovább a jövőben? De hát ez az ő titkuk, egyelőre.)
A balkáni dominancia az első számú CD-n mutatkozik meg igazán érzékletesen, hiszen (hálistennek) dupla lemezről beszélhetünk a Csángálló új kiadványát illetően. És a két korong kétféle felfogást képvisel.
Az első tartamáról az az ember benyomása, mintha egy rafkós balkáni fúvós banda kvártélyozta volna be magát Csángóföldre azzal a titkos tervvel, hogy a helyiekkel együtt muzsikáljon egy jót. Akár volt ilyen terv, akár sem (a válasz nem kérdés), annyi biztos, hogy megvalósult! Ütős fúvósok (szépen vagyunk!) diktálják a tempót, nem egyszer tánc-ritmusokkal hozva idegállapotba a hallgatóságot. Ám, magára vessen, aki nem enged a szelíd erőszaknak!
Érdekességek, szabály-erősítő kivételek, mint ahogyan az általában lenni szokott, akadnak ebben az etapban is. Ilyen a karcos női énekkel megbolondított Viricses. (A Virics Banda a Csángálló testvér-zenekara, bizonyos értelemben.) A másik pedig az alsó hangon mother f.cker paródia, a Parasztechno. (Igen, a szám címe ezzel az írásmóddal került a lemezborítóra.) Első körben a zenekar élvezkedett rajta, a másodikban – garantáltan - a hallgató fog!
A másik CD számaihoz érve a zenekar fúvósai „pihenj” állást vezényeltek önmaguknak, legalábbis szolidra vették a figurát, kvázi tiszteletbeli csángóvá lényegülve át. Vagy a Balkánnak fújtak visszavonulót? Nézőpont kérdése, de mindegy is. Ami tény, hogy egy remek, „vegytiszta” moldvai feldolgozás-lemezt is az asztalunkra tettek, két szám erejéig a vonós hangszerekkel bűvölő Zugató Zenekar segítségével.
A lemezeken hallható programok között tehát zongorázni lehetne a különbséget, bár egyetlen hangot sem hallunk az említett hangszertől.
Ha a két CD műsora össze lenne kutyulva, mondhatnám, hogy mindannyiunknak kell egy kis egészséges eklektika. Tudjátok mit? Így is azt mondom!
De mi az értelme a (számomra legalábbis) megfejthetetlen címeknek? (A két CD-nek is van saját címe: Csintorettó, illetve Aklesz-baklesz – és máris következhet az a bizonyos gomb-varrás!) Szerintem? Alighanem az lehet a megfejtés, legalábbis a konzekvencia, hogy ne agyalj feleslegesen minden badarságon, hanem legyél szíves erre a muzsikára figyelni inkább! Azért, mert érdemes! Nem kicsit.

Olasz Sándor