A 2016-os Polygon című koncert-albumhoz képest alapvető személyi változás történt az együttesben. Theodosii Spassov, a kaval bolgár nagymestere ezúttal nem erősíti a csapatot. A magyar all stars trió viszont – örömünkre - együtt maradt: Borbély Mihály (fúvós hangszerek), Lukács Miklós (cimbalom) és Dés András (ütőhangszerek). A máskor szinte kötelező, személyekre lebontott méltatás helyett (amit bőven megérdemelnének a fiúk most is, de korábbi írásaimban ezt annyiszor megtettem) csak annyit: Misi jóvoltából szolid világzenei elemek kerülnek ebbe a jóféle jazzbe, kivált az alapvetően népi hangszer, a dvojnice (kettős furulya) alkalmankénti használatával. András sajátos (ütős-dobos) stílusa minden időpillanatban nyomatékosítja a produkciót. Miki pedig – az improvizációi segítségével is - a kortárs muzsika felé viszi el azt. Mi ez, ha nem egy igen izgalmas mix? Ugye hogy ugye!
A debütáló remeklést véghez vitt gárda létszáma tehát megfogyatkozott. A polygon (sokszög) ezzel gyakorlatilag háromszöggé egyszerűsödött, mi több: egyenlő szárú háromszöggé vált! Újra osztódtak a szerepek, és mi így jártunk jól. A trió felállása (lásd fent) eleve különleges. A tagjai pedig (amint utaltam rá) a magyar jazz-élet elitalakulatából kerültek ki. Minden feltétel adott volt hát egy nagyszerű lemezanyag elkészítéséhez. Természetesen nem kellett csalódnunk, sőt. Az eredmény felülmúlja minden várakozásomat.
Kivált az által, hogy Borbély Misi megfejeli a produkciót a fúvós hangszerek arzenáljával! (Tárogatón például három számban is játszik.) Mert a változatosság… És a színek, és azok árnyalatai… És a műveik, eleve!
A Furcsa páros például humoros darab – szerintem, hiszen alapból mókás a mackós léptű basszusklarinét hangja, ütőhangszeres kísérettel. (Remélem, nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.) Maximális dicséretet érdemel továbbá a Talpunk alatt vérbő, fantáziadús pezsgése. A Bájoló igéző hangzásvilága. A Zorall lehengerlő dinamizmusa. A Régi ajtó, és/vagy az Aura finom, megkapó líraisága. Voltaképpen felsorolhatnám mind a tucatnyi darabot, amelyekből a hallgatóság minden tagja nem egyetlen személyes gyöngyszemet tudhat kiválasztani önmaga számára.
Mégis, mindez akár kevés is lehetne (persze nem az), ha nem jönne a képbe néhány további tényező, például a maximális egymásra figyeléssel párosuló, elmélyült koncentráció mindhárom muzsikus részéről. Vagyis, beúszik az élet más területein kevésbé díjazott „humán erőforrás” nélkülözhetetlen fontossága. Plusz a produkció maximális szabadság-foka. Alighanem mindezek együttes eredménye a jó értelemben vett belső feszültséggel társult zenei szépség.
Egészen bizonyos hát, hogy az imént említettek együttesen adják meg az itt hallható muzsika sava-borsát. Némi túlzással: már-már mágiába hajló, misztikus csodáját.
A Polygon első lemezének is komoly sikert jósoltam, de sajnos nem tudok az általam nagyon várt nemzetközi áttörésről. Aki viszont megismerte azt a munkát, bizonyosan a szívébe zárta a a kis társaságot! Akkor talán most! Igazán beüthetne az a megfoghatatlan mázli-faktor, mert semmi egyéb hiányzik az objektív, kvázi kézzel fogható, számokkal mérhető sikerhez. Tudjuk jól, a Polygon – egyeztetési problémák miatt – ritkán hallható formáció. Ezzel együtt, ha sikerül megcsípned valamelyik lemezbemutató koncertjüket és úgy érzed, meg tudnád szeretni ezt a muzsikát, ne fojtsd vissza az érzelmeidet, mert azok megjelenése ott teljesen normális és természetes.