Az ok neve Caussanel Izabella, aki itt is, ott is énekel. A másik énekhang tulajdonosa pedig az ő testvére lehetne (spirituálisan minden bizonnyal az), mivel Orbay Lilla orgánuma a megtévesztésig hasonlít a kolléganőjééhez. Olyannyira, hogy csak feltételezni lehet: aki franciául (is) énekel, ő Izabella! Ezzel a hasonlóságok taglalása majdnem befejeződött, de csak majdnem, mert az itt brácsán közreműködő ifj. Csoóri Sándor kivételével nincs átfedés a két zenekar személyi állománya között. Legyen most elég annyi, hogy igen fiatal és igen tehetséges csapattal van alkalmunk találkozni! A munkájuk pedig fel van turbózva az új muzsikus-generáció tudásával és lelkesedésével. Miről is van, illetve lesz szó?
Címszavakban és elöljáróban. Sanzon és jazz. Előbbiről karakter-pazarlás lenne írni ezen a helyen, az utóbbiról viszont el kell mondanom, hogy annak európai megjelenésétől kezdve Franciaországban volt a legkedvezőbb a fogadtatása. Olyannyira, hogy Ady Endre is megkedvelte a jazzt, amire némely párizsi tudósítása utal. (Lásd pl. a Magyar Közélet 2005. március 26-i számát. Ne tévesszen meg senkit, hogy a vonatkozó cikket bizonyos Diósadi írta.) Hogy jön Ady ide? Rögvest kiderül. Ephemere, addig is.
A címadó dal a nyitó számuk is egyben, amelynek építkezése és hangulata erőltetés nélkül húzható rá az album egészére. A hangzás sejtelmesen fátyolos, akárcsak a két hölgy éneke. Közben remek hangszeres szóló adódik, mégpedig a trombitás Sebestyén Patrik jóvoltából, aki gyorsan bebizonyítja: képes dúsítani, egyben árnyalni valamelyest ezt feelinget csakúgy, mint aztán a többi dalét.
Ez a koncepció pedig törvényszerűen bevonzza a nyug(od)almas hangulatot, ahogyan meg is tette az Éjszakák című számban. Persze aztán más érzések is bevillannak! Olyanok például, amilyeneknek mi véljük elképzelni a több évtizeddel ezelőtti párizsi bárok hangulatát. Annyi azonban bizonyos, hogy bízvást átadhatjuk magunkat a fantáziánknak! Így szinte be is fizettünk egy virtuális időutazásra. És ha ez történt, jól fogjuk érezni magunkat útközben!
A legszerethetőbb, leginkább slágergyanús francia dal címét a Cliché nyerte el tőlem. Ám ha valaki egy másikat hall ki a lemezanyagból, felőlem meggyőzhet felőle!
De van egy tartozásom: Ady. A megfejtés: az ő megzenésített költeményével zárul a lemezanyag! A CD-n Csupán addig élek címen találod meg a számot, a kötetekben viszont így: Nem élek én tovább. Korai, kissé borongós műről van szó (mondta valaki, hogy remek?), amelyet a Debrecenben 1899-ben kiadott Versek című könyvecskében olvashattak először a költészet barátai. Most új életre kelt! (Bocsánat a kitekintésnek szánt okoskodásért!) A lényeg ezúttal az, hogy a felpörgetett, jazzes trombita-futam átrepíti abba a dimenzióba, amelyben az Ephemere bemutatkozó albuma méltó elhelyezést, illetve lezárást kap, megidézve valahol Ady hat évvel későbbi párizsi látogatásának alig remélt élményét. Ezzel a minden tekintetben karakteres darabbal búcsúzhatunk tehát mi is az Ephemere-től. Remélem, hogy csak átmenetileg, mert bízom benne, hogy a zenekar részéről érlelődik a folytatás!
Hogy miért várom azt annyira gyorsan? Az írásom elején sejtetni engedtem, hogy az elegancia és könnyed szórakozás, illetve szórakoztatás voltaképpen nem zárja ki egymást. Ezen az alig járt úton elindulni bátorság, a vonatkozó közmondást pedig mindannyian ismerjük.