A reaktiválódott CsizmáSKandúr érzésem szerint még nem csiszolódott össze újra teljesen, de mindenképp érdekes (ironikusan vicces) színfoltját képezik a szcénának, klubszinten legalábbis. A továbblépés mikéntjében egy új anyag döntő fontosságú lehet.
A cseh Fast Food Orchestra zenei tudását elnézve (meghallgatva) arra a sommás megállapításra jutottam, hogy bizony, a ska európai élvonalában van a helyük! A koruk nem feltétlenül adja meg már most ezt a rangot, de az idő nekik dolgozik. Ennek jegyében sikeresen fel is tálaltak minden zenei finomságot, amit képesek voltak „megfőzni” koncert közben!
Nagyon széles pályán mozog a banda a ska berkein belül! Nem csoda, hiszen a két fúvós srác másodállásban remek vokalista, harmadállásban mc, ami önmagában is számtalan variációs lehetőséget rejt. Nem lényegtelen szempont: a közönséget is képesek elvarázsolni! Az utolsó előtti szám kezdetén például a csarnok padlójára ültették a népet, hogy egy emberként ugrasszák fel őket a kellő pillanatban… Szóval kérem, mi is a Fast Food, ha nem Európa egyik ska-élcsapata?
A Riddim Colony szintén kellemesen lepett meg. Nagyon eleven vokál-centrikus, élettel teli reggaet és dancehallt nyomtak. Tiszta szerencse, hogy az erőteljes hullámverést nem a Dunára bízták, mert amikor a Fast Food énekese szállt be hozzájuk egy kis vendég-vokálozásra, aligha úsztuk volna meg harmadfokú árvízvédelmi készültség alatt!
Utánuk azok következtek, akikre lazán-faszán megtelt a PeCsa: az ötéves (de az óvodás kornál nagyságrendekkel fejlettebb) Pannonia Allstars Ska Orchestra! Előbb maga a zenekar lépett a színpadra, mégpedig olyan elsöprő erővel, mint valami, számos gyújtószerkezettel rendelkező, jótékony energia-bomba, majd a vendégek velük, sorra. A számomra legérdekesebb momentum az volt, amikor az igen sikeres japán turnéjáról éppen csak hazatért Harcsa Veronika az egyik saját szerzeményét énekelte el, a PASO feldolgozásában. Érezni lehetett, hogy a szám eredetileg szép, lassú jazz volt, amit ska-vá tördeltek (és turbóztak fel) ezek a galád muzsikusok! Veronikát váltva több nótába is beszálltak a Ladánybene 27 alapemberei, csakúgy, mint Erik Sumo (ex-amorf ördög, született Tövisházi Ambrus). És, végre Barna Gyuri hegedülhetett egy jót a Saharában! Egyetlen tényező: a PeCsa szörnyű akusztikája nem kedvezett csak a remek bulinak, bár meglehet, hogy az A38 és a Gödör profi hangosítása kényeztetett el minket korábban.
Érdekes, hogy sokkal több új nóta hangzott fel, a korai idők dalaihoz képest. Szinte egyetlen kivétel volt a nyelvtörő Pannonia-dal, a régi énekesnő, Szalai-Burszán Vera közreműködésével. Az impozáns vendégjárásból személy szerint csak Jánost hiányoltam (akinek egy meg nem erősített infó szerint Angliában nyoma veszett), az ő kis földhözragadt, erősen valóság-szagú magyar nyelvű nótáival, amelyek megítélésem szerint jelentős színfoltot képeztek a PASO zenei palettáján.
Megkaptuk persze a remekbe szabott Summertime-ot is, a parádézó Harcsa Veronikával és Kiss Erzsivel, a legvégén pedig berepült hozzánk a jó öreg Gagarin, alaposan kifárasztva a népet az általa hozott énekkel és tánccal.
A Toastersnek nem maradt más dolga ezek után, mint hozni magát a sajnálatos módon, alaposan megfogyatkozott közönség előtt. Mit tehetett ennél többet, jó néhány dalt vonultatva fel a válogatáslemezükről, a biztonság kedvéért? (Apró adalék az amerikai ska-sztárcsapat hozzáállásához: a gitáros-énekesük egy Buddha nyugalmával, órákig árusította a lemezeket és egyéb relikviákat az előcsarnokban.)
Mi meg táthatjuk a szánkat a buli után, várakozás közben: lesz-e másik ötéves magyar zenekar ennek az istennek az idejében, amelyik a születésnapján vendégül láthat egy világklasszis amerikait?
Fotó: Dávid Zsolt