Itt van mindjárt az, aki nélkül tán a jazz maga sem létezne, legalábbis a mostani formájában biztosan nem. Ő Adolphe Sax. Kell-e bármit is mondanom róla? (Na jó, a rend kedvéért. A szaxofon feltalálója.) És Django Reinhardt, a stílusteremtő roma gitáros, akinek az ún. manouche jazzt köszönhetjük. Toots Thielemans, Philip Catherine – a névsor ízlés és tetszés szerint folytatható, egészen napjainkig.
Mit szólnátok hozzá, ha én most Benjamin Sauzereau nevét dobnám be a „korszakos egyéniség” feliratú kalapba? Egyetértő vagy haragos morgásokat hallanék-e többet? Igen, ő a Dear Uncle Lennie gitárosa, akit az Easy Pieces és a FUR nevű formációk BMC-lemezeiről mi is ismerhetünk. Ezen a CD-n azonban nem feltétlenül ő kap fűszerepet. Így mégis a csapat fiatal zongoristája, Camille-Alban Spreng az aktuális jelöltem a belga jazz-élvonalba. Korai, megelőlegezett lenne részemről ez a bizalom? Meglehet, de érzésem szerint aligha megalapozatlan. Az egy dolog persze, hogy ő az időnként, alkalom-szerűen kvartetté bővülő trió vezére.
Nem akármilyen trió ez, hiszen harmadik tag, Marco Giongrandi bendzsón játszik. Ezt a hangszert mondhatni, az amerikai, kétszeres Grammy-díjas Béla Fleck honosította meg a jazzben, és ahogyan az sejthető, Marco sem a country-zene hagyományait követve játszik rajta. Ezt már az első darabban érzékelhetjük, amely az ő egyetlen szerzeménye a lemezen. Vendégként Joachim Badenhorst klarinétozik a tucatnyi szám némelyikében. (Ő a trió első lemezén még nem játszik.) Azért ez sem az az átlagos hangszer-összeállítás a jazzben, ugye?
Amúgy, a Dear Uncle Lennie első (2022-es, cím nélküli), útkereséses lemeze után lehet kutakodni és van is hol, de hogy érdemes-e, nem állítom, mert ezt, az újat sokkal érettebbnek, kiforrottabbnak találom. És nem csak azért, mert kevesebb számmal (szóval?) mond többet, hanem mert összeszokottabb és kombinatívabb lett a kis társaság az eltelt három évben.
A már említett első, bendzsó-centrikus darab rögvest igazolja mindezt, annál is inkább, mert a beszédes Labyrinth címet viseli. A ravaszul összefűzött témáival felkavarja az állóvizet. Nem kevésbé rejtélyes a klarinéttal „megbolondított” Dear Niece Thelma sem: mintha csak egy hús-vér családtagot mutatna be nekünk! A következő szám – a preparált zongora(?)-hangzásával inkább a kísérleti vonulatot erősíti. Spreng ebben játszik először igazán nagyot. A Daniéle pedig talán egy másik hölgy lelki világát igyekszik megfesteni hosszan és kitartóan, a legkevésbé sem egyszerűsítve le a részleteket. Mert női lélek, ugye kevéssé leegyszerűsíthető. Hiszem, hogy a képe múzeumi darabbá lesz előbb-utóbb. Na, vajon mi az ötödik szám címe? El fogom árulni, nyilván: Six! És hat, mint valami erős, jóféle gyógyszer!
A változatosság kedvéért egy férfi-portrét is hallhatunk. Oscar the Third. Egészségesen frusztráltnak tűnik ez az Oscar, de valahogy mégsem lennék a helyében. És hogy, hogy nem, megint a zongoraszó kerül a centrumba. A címadó számnak pedig egy egész percre sincs szüksége ahhoz, hogy összesűrítsen mindent, amire csak képes. A soron következő három szám viszont kibontakoztat, amit csak lehet úgy, ahogyan az egy vérbeli, izgalmas, mozgalmas és felkavaró jazz-trióhoz (olykor kvartetthez) illik. A lemezanyagot Sister Rozemarijn nem annyira nyugis tekintetű pillanatfelvétele zárja.
Hát tessék! Ezek után tényleg lehet „brüsszelezni” nagy erőkkel, mert itt nincs békeharc: nem a politika francos köreit futjuk.