Nem, nem a kulcsfontosságú, tabu-döntögető, figyelem-felhívó Magyar jazztörténet címűre gondolok (amit 1999-ben adtak ki), hiszen e témában mások is publikáltak a távolabbi és közelebbi múltban. Igaz, többnyire közvetett információkra alapozva, netán „szakirodalomra” hivatkozva. Simon viszont mindig az eredeti (tiszta) forrásokból meríti, nyeri a felhasználandó adatokat. Az akkori „kortárs” jazz történetét talán más fókuszálásokkal is megírhatta volna, bár a nagyszabású munka jelentőségén ez nem sokat változtat.
Hanem a 2005-ben elkészült Magyar jazzdiszkográfia 1905-2000, az igen! Mert félelmetesen tényszerű, szakszerű és alapos, az akkori ismereteink szerint teljes körű, vagyis gyakorlatilag hibátlan. Teljes joggal tarthatjuk Simon élete fő művének ezt az igen vaskos kötetet. (Amelynek egyhamar aligha lesz folytatása.)
Ezekhez képest a legfrissebb, újságcikkeket, tanulmányokat, előadásokat és interjúkat tartalmazó könyve valóban „csak” szösszenetek halmaza. Ám a szerző hatalmas tudásának alkalomszerű átadása, az „apró munka” épp annyira fontos a jazztudós számára, mint a mérföldkőnek számító művek létrehozása.
A cím alapján kitalálható, hogy létezik a Szösszenetekből egy korábbi, 2016-os, 420 oldalas kötete, hasonló tematikával. (A Riffen arról is olvashattok ismertetőt.) Azóta persze készültek új anyagok, és kerültek elő korábbi, lappangó írások, amelyeket a szóban forgó, 155 oldalas kötet tartalmaz. Értelemszerűen ez nem folytatása, hanem kiegészítése az előzőnek, amire az itt közölt kettős tartalomjegyzék is utal.
Az adott fejezeten belül, az eredeti megjelenés sorrendjében hozták le a könyvben az írásokat, így az újságcikkeket is. A skála itt igen széles, a Magyar Ifjúságtól kezdve mondjuk, a Parlando nevű szaklapig, belföldön legalábbis. 1970-ben Simon az angol nyelvű, lengyel kiadású Jazz Forumot tudósította egy ceglédi jazz-eseményről. Mert írni fiatalon is nagyon tudott, vele bizonyos nemzetközi kapcsolat is befigyelt, bár még nem feltétlenül az a fajta, amely a jazz kutatásához nélkülözhetetlen. A további, itt (is) közölt írásai a nagykanizsai (ahonnan az eredetileg német nyelvű közlések sora köszön be) és veszprémi jazz-fesztiválokról egyfelől speciális kordokumentumok, másfelől a komplexitás, a teljességre törekvés igényének felvillantása, amellyel a magyar jazz elkötelezett kutatója az átfogó tudás megszerzésére tette első (sikeres) kísérleteit.
Van egy további aspektusa is a témának, mégpedig az említett ismeretterjesztés, vagyis a valamikori értelemben vett „népművelés”, az olvasó jazz-horizontjának a tágítása. Mert ez Simon számára nem melléktermék, hanem vállalt feladat, amely épp annyira fontos neki, mint a jazzkutatás és -történet eredményei. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mind gyakoribb könyves publikációi időszakában is próbál lépést tartani a lemezkiadás (sűrű?) tempójával. 2023-ban például a Santa Diver aktuális albumát (Coast) mutatta be a Parlandoban, az egyéni, azaz a kutatói szempontjait felemlegetve, a maga sajátos stílusában. Egyszerre könnyedén és szeretet-teljes vehemenciával- 
A Tanulmányok és előadások fejezetében az ún. rendszerváltás körüli idők történéseiről szóló, 1995-ben született írás (A jazzlemezkiadásról és forgalmazásról) kapcsán az jutott eszemben, hogy a „csináld magad” jelszavát a napi gyakorlatba ültető punkok mennyivel eredményesebben válaszolták meg a hanghordozó-terjesztés kulcskérdését. A kötet további témái is igen változatos érdekes és különleges szösszenetek, de nem szaporítom a szót. Simon könyvét kétségkívül érdemesebb elolvasni, mint ezt a kis cikket.
A vele készült interjúk kivétel nélkül a magyar jazz aktualitásai, „helyzete” körül forognak.
A kötetben közzétett legutóbbi írása (ami nem interjú) 2024-ből való. Esze ágában sincs tehát lassítani a tempóján, nemhogy megállni egy jól megszolgált, hosszú lére eresztett kávé-szünetre.