A teljes lemezanyag ismeretében az én dolgom valamivel könnyebb. Épp csak meg kell(ene) magyaráznom, hogy miért jelent örömet számomra a Deadeye muzsikája. Kezdjük az elején. 
Ez a trió-formáció harmadik lemeze. Van, aki az előzőeket ismeri? Ha azokat nem, de két muzsikus játékát elvileg igen, hiszen az ECM által is szerződtetett billentyűs Kit Downes közreműködésével két CD-t adott ki a BMC (a Ronny Graupes Szelest-tel és a Shadowland-el). Jonas Burgwinkel pedig Hans Lüdemann öt CD-ből és egy DVD-ből álló, régebbi pakkjának egyik felvételsorozatán dobolt. A gitáros holland: Reiner Baas. Őt a hazájában jól ismerik, nálunk azonban nem előzte meg a híre, holott a tudása feljogosítaná erre. Talán, mert nem kifejezetten a „látványos” megoldások híve. A játéka sűrű, de a virtuozitása nem az egységnyi idő alatt lefogott hangok számában mutatkozik meg. Magyarán: nem a virgázás által kiváltott hatásra vadászik. Számos zenei stílus befogadása és szintetizálása rá épp úgy jellemző, mint a társaira. Hogy ki melyiket preferálja, itt nem feltétlenül derül ki, ám az összhatás érdekes képet mutat. Van egy alap, mégpedig a kortárs jazz, amelyet a legkülönbözőbb stílusokkal színeznek. Jazzrock, klasszikus muzsika (templomi orgonajáték), blues, sőt egy kis brazil eredetű zene is befigyel úgy, ahogy.
Nyilván a trió saját szűrőinek alkalmazásával, hiszen a lemezre került tucatnyi darabból tíz saját szerzemény. A „komponista-versenyben” Baas vezet, de mindenki benevezett rá a csapatból. Az Azrael című, amivel ránk rúgják az ajtót, a dobosuk száma. Ennek megfelelően ritmusok kiemelt fontossággal bírnak, mégis a dallam-hangszerek kettőse dominál. Mindez a szemlélet – különféle hangsúly-eltolódásokkal – végig vonul a teljes lemezanyagon, bár ha nagyon odafigyelünk, kitalálható, hogy melyik darabokat írta Downes például.
Az, hogy hogyan jut valakik eszébe a harmincas évek fekete zenéjéhez nyúlni, ezúttal rejtély marad. A Hard Time Killing Floor mégsem a hatvanas évek végén elhunyt szerző, Skip James előadásmódját tükrözi, mégis hiszem, hogy ezt a jazzes verziót jól fogadná. Mindenesetre, a lemezanyag egyik érdekes színfoltját képezi, hogy aztán ismét a felturbózott gitár-orgona kettős vegye át a vezető szerepet. A mesterlövész-gyakorlatokból immár semennyi sem elég, kiemelve a Tartar viszonylag rövid, de célirányos orgona-játékát. A soron következő, lemezcím-adó szám kifejezi mindazt a letisztult, egyszersmind izgalmas egységet, amely erre a trióra alapvetően jellemző. Azzal együtt, hogy a brazil Caetano Veloso nem annyira brazilos, mint amennyire filmzene-szerű dalának feldolgozása (Michelangelo Antonioni a címe) újabb bizonyíték a fiúk sokoldalúságára. Ám, a lemezanyag ettől sem válik eklektikussá. Csupán a Deadeye műsorának egyik színezete, mégpedig az élénk fajtából való.
A hangütés eredetiségéből kiindulva megállapítható, hogy újabb felfedezni érdemes csapatot hozott nekünk a BMC. A siker egyik előfeltétele, az innováció sem hiányzik belőlük. Már csak a szerencse-csillag feljövetelére, egyszerűbben szólva: a mázli-faktorra várunk. Hátha épp ezzel a lemezzel sikerül előcsalogatni. Nem lennék meglepve, ha így alakulna.