Amint az a fentiekből kiderül, a JÜ negyedik albumáról fogok írni alább – az előző anyagaikhoz való hozzáférés sikertelenségével. Úgy látszik, a Londonban publikált, nemzetközi elismeréseket begyűjtött albumokat sikerült megóvni az afféle kalózkodásoktól, mint amilyen az enyém – mondjuk ez promóciós célt (viszonyítási alapot) szolgált volna. JÜ-koncertfelvételek persze szép számban lelhetők fel a neten, de egy lemezanyag mégis más, ebből a szempontból is. Mert ezúttal háromnegyed órányi fantasztikus, véglegesített pillanatot volt szerencsém kiélvezni.
Ám, egy más irányú ráközelítéssel mondhatnám azt is, hogy „új” zenekarral van dolgunk, mert náluk kb. ennyit tesz egy dobos-csere. Azt a Miklós Szilvesztert sikerült ugyanis betársítani a trióba, akire a magyar free jazz élő legendája, Grencsó István már jókor rátette a kezét. Hogy ez a dobos-dobás mennyire jó bolt volt, el sem hiszed, amíg a saját füleiddel meg nem győződsz arról, hogy a Rudel egészen különlegesre sikerült.
Bizony mondom néktek, ha létezik matek-metál (többek szerint igen), akkor matek-jazz is. Mostantól, kevesek szerint, főleg persze énszerintem. Az állításom bizonyításának levezetéséhez ne egy másik fél hallgattassék meg, hanem ez az egész lemez! No és, milyen lenne a matek-jazz képlete? Egyszerű! A zenekar két (vagy több) tagja ad egy kvázi állandó, kvázi kiszámítható, vagy kiszámíthatatlanul stabil (mégis játékos) keretet az adott számban. A harmadik személy (vagy a többiek) pedig hozza, hozzák azt, ami jazznek nevezhető: kalandoznak vadul, mint az ősmagyarok. Az a legszebb az egészben, hogy a szerepek felcserélődnek, ezért a tíz számban mindig, minden más. Csak a változás állandó.
Egy újabb, más irányú ráközelítéssel: adott egy mérhetetlen szabadság-vággyal és hihetetlen energiákkal megáldott, alapjában véve ritmus-centrikus muzsikát játszó társaság (és itt nem csak a dobosról beszélek), amely nóvum a free- és az avantgarde jazz világában. Azzal még inkább, hogy lazán, nem mellesleg zseniálisan beintegrálja a noise rockot úgy, hogy a vele érkező ambient szintúgy meghatározó fontossággal bír az összkép kirajzolásakor. Ugyanakkor felsejlik Afrika zenéje, és néhol (tudom is, hogy hol) Mészáros Ádám gitárjátékából a balalajka hangjára emlékeztető soundot véltem kihallani. Vagyis, a folk-hatású megnyilvánulásait sem kell nélkülözni. Sem nekik, sem nekünk. Főként az erőt, amely úgy zúdul ránk, mint amikor egy hatalmas, megáradt folyó áttöri a gátat.
Ott fut továbbá, bár versenyen kívül indult a számcím-adásba benevezett humor. Hogy csak a magyar nyelvűekből szemezgessek, második a sorban a Van minden. Ennek logikus ellenpontja az ötös track, a Nincs semmi.
És ez mind semmi! A záró End to End című darabban Szilveszter olyan, szimpla ritmusban szögel, mint amikor az ács cseréplécet „ragaszt” a gerendához. Felette Hock Ernő bőgőzése és Ádám hangszerének elképesztő vibrálása bizony, csoda-számba megy!
Azt hittem, hogy túlkoros létemre számomra már nem lehet nagy újdonságot hozni a jazzben. Fiúk! Egyszerűen, le vagyok nyűgözve! Biztos vagyok benne, hogy ez a CD nem sűrűn fog kikerülni a kezem ügyéből, mert amikor zenei izgalomra lesz szükségem, már kapom is elő, és...