A rendezőnek sikerült emberközeli filmet készíteni a Stonesról. Első lépésben figyelmen kívül hagyta a személytelen stadionokat, amihez a kövek igencsak hozzászoktak az elmúlt évtizedekben, és keresett a bulihoz egy színházat. Ehhez a new yorki Beacon Theater megfelelő helyszínnek bizonyult.

Szemmel láthatóan a zenekar is élvezte ezt az intimebb helyzetet, hiszen sikerült megteremteni a személyes kontaktust közönségükkel és a zenekart nem egy ilyen mozzanaton érhetjük tetten. Jagger (ki más?) szemérmetlenül flörtölt néhány csinos csajjal az első sorokban. Az véletlen, hogy ezek a lányok kivétel nélkül mind nagyon csinosak voltak? Keith Richards sokszor előrement, odatérdelt a nagyérdemű elé, és úgy szólózott, dal befejeztével pedig pengetőjét egy–egy rajongó kezébe nyomta. Jók azok a kis bevágások, amikor Richards Ronnie Wooddal a testbeszéddel kommunikálnak, sőt Jagger társai felé tett pikírt megjegyzései is teret kapnak. Ja, és közvetlen közelről gyönyörködhetünk abban is, ahogy Charlie Watts már megint halálra unja magát.

Scorsese jó érzékkel vágta be a zenekar régebbi sajtómegjelenéseit, ahol ritka pofátlanul viselkednek a riporterekkel, és ezek a kis szösszenetekre nagyszerűen reflektálnak a mai képek.

Olyan koncertrepertoárt állítottak össze, ami meglehetősen eltért az aktuális turnémenetrendjétől: elővettek sosem játszott dalokat, amelyek azonban nem mindig ütötték meg a kívánt színvonalat. Nem értettem, miért került a menübe a Faraway Eyes countris, steel gitáros nyekergése, de Jagger megkímélhetett volna a She Was Hot sikoltozásától is. Csalódtam a vendégek produkciójában is: nem tudom, mitől akkora énekes Jack White, és a jó öreg Buddy Guy is formán alul teljesített a vele játszott Muddy Waters bluesban. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a legösszeszedettebb duettet a talpig szőke Christina Augleriaval művelte Jagger. Persze a Get No, a Jumping Jack Flash vagy a Brown Sugar most is mindent vittek.

Tiszta sor, hogy a Rolling Stones tagjai nem a világ legvirtuózabb muzsikusai, de a Richards-Wood gitárpárosnak nincs párja. Persze, kiváló zenészek segítették őket a színpadon már nagyon régóta, akik biztos alapot adtak a semmivel sem összetéveszthető muzsikához, de akkor is a Stones a lényeg, lassan ötven éve.

Nem sokat filozofál a Shine A Llight, de nem is ezért készült, hanem azért, hogy testközelből bemutassa, milyen is a Világ Legjobb Rock And Roll zenekara. Ebből a szempontból Martin Scorsese és a Stones nagyszerű teamet alkotott, pedig, ahogy a mozi elején látjuk, Jaggernek és a rendezőnek eltérő koncepciója volt a megvalósítást illetően.