Édesapám olyan, alapvető zenéket hallgatott, mint Jimi Hendrix, Led Zeppelin, és az AC/DC felvételei, és ő jól gitározott is! Ezek az okok indítottak el engem a zenélés útján. Nyolcéves koromban édesapám gitárt vett karácsonyra magának, de aztán az enyém lett a hangszer! A gitározás alapjait is ő tanította meg. Attól kezdve egyfolytában hallgattam, és néztem is az imént említett zenéket, és magamtól folytattam a tanulást. A gitározás alapvető logikáját ugyanis megkaptam, amelynek segítségével mindent ki lehetett következtetni, hiszen a zenében minden következik mindenből.

Nem zenészcsalád a miénk, de vannak köztünk zenészek: a nagymamám zongoraművész, a nagyapám pedig kántor volt. Így mindig is „zeneközelben” maradtam, és a testvéreim is muzsikálnak valamennyien, hobbi-szinten.

A zenéléshez való hozzáállásodat is a családból hoztad?

Van ugyan egy alapvető hozzáállás, de a zenéhez való, mindenkori viszonyulás folyamatosan változik, ami eléggé megfoghatatlan. Az pedig, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, úgy működik, hogy amikor elkezdtem zenélni, elkaptam egy fonalat, amit mint az őrült, elkezdtem húzni magam felé. Azóta is ezt a fonalat gombolyítom. Amikor az ember belefog a zenélésbe, egy idő után azt veszi észre, hogy sok helyre eljutott vele, de egyre több kérdés merül fel ilyenkor.

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában mennyire segített az, hogy Cziránku Sanyi is tanított téged egy rövid ideig?

Cziránku egy meghatározó inspiráció volt az életemben. Az, hogy foglalkozott velem két-három alkalommal, utána pedig együtt zenéltünk a Kárpát Möbiuszban, nagyon sokat adott nekem. Olyanfajta logika, olyanfajta gondolkodás folyt eközben a zenéről, ami egészen más volt ahhoz képest, ameddig én eljutottam. A hangokat, a dallamszerkesztést, az akkordszerkezetet ő teljesen másként gondolja, mint egy átlagos rockzenész. Mindez alapos nyomot hagyott az én gondolkodásomon is.

Az, hogy éppen hozzá fordultál…

…igen, az nem volt véletlen! Tizenéves korom elején a Barbaro zenéje nálam nagyon meghatározó volt. Cziránkut én kerestem fel, mert tudtam, hogy közöm van hozzá. Éreztem, hogy ő lesz az, aki által tovább tudok lépni, és tovább tudok gondolni egy csomó dolgot, ami előtte megvolt, valamilyen formában.

Az pedig, hogy együtt is játszottál vele, megerősített ezekben a dolgokban?

Nagyon! Az embernek ugye, mindig hullámzó inspirációs periódusai vannak. Van, amikor inkább ülepednek a dolgok, van, amikor a gyakorlati megvalósítás kerül előtérbe, és van, amikor forrnak az emberben a gondolatok, az elképzelések, ami eléggé szétszorja az elmét. Számtalan irányban terek nyílnak, amit elsőre még nem lát be az ember. Nahát, én olyan időszakban voltam akkor, amikor forrt bennem minden, és ezeket tisztította le Cziránku. Vannak periódusok, amikor rákapok valamire, és nagyon sok energiát fordítok a felszippantására, ami igazából csak később ülepszik le. Most nekem a népzene ilyen. Ennek hatására kezdtem el hegedülni. Az elején összevissza játszottam mindent. Éreztem, hogy az később össze fog állni! Aztán, abbahagytam a hegedülést egy pár hónapig: gitároztam megint, majd újra elővettem a hegedűt. Azt kellett tapasztalnom, hogy sokat fejlődtem az alatt az idő alatt, amíg hozzá sem nyúltam. A fő oka, hogy gondolatban, amikor a napom olyan pillanatában voltam, amikor nem volt szükség a figyelmemre, hegedültem egyfolytában.

A pályád további irányát is egy Kárpát Möbiusz-koncert határozta meg.

Így van! A VHK előtt játszottunk Egerben. Ott ismerkedtem meg Grandpierre Attilával, aki elhívott a zenekarába. Neki már akkor a fejében volt a Vágtázó Csodaszarvas, de még nem volt világos teljesen, hogy mit akar.

Aztán, a VHK története úgy folytatódott, hogy ő kiszállt, te pedig ott maradtál. Mi az, amit be tudtál vinni egy olyan zenekarba, melyik a frontembere kiválása után még kb. egy évet élt?

Nehéz azt megmondani, kimutatni, hogy ki mit tett hozzá a közös munkához. Voltak számok, amelyeknek a témáit én hoztam: amelyeket később a Magurában is játszottunk! Ebben az értelemben talán több mindent sikerült bevinnem. Másrészt viszont tudjuk, hogy Fritzék sajátos hangzásvilága eléggé rányomja a bélyegét a muzsika egészére. Tehát, igazából ötleteket vittem oda, amiket a VHK tagsága elfogadott, és meg is valósított. Másfelől pedig megtanultam a több évtizedes VHK-s zenék nagyrészét és megkerestem a vele való viszonyomat.

Miután a VHK elfáradt és megszűnt, merrefelé próbáltál tovább lépni?

Az elképzelés részben már megvolt a Maguráról. Engem igazából csak az érzéseim és az ösztöneim vezéreltek. Tudtam körülbelül, hogy mi az az irány, amerre menni akarok, de a dolgok nem úgy működnek, hogy az ember mindent tud, és az elejétől ott a fejében a végleges produkció. Sokkal inkább, halad az életben, felszedve a tudást és a tapasztalatot, aztán ráeszmél, hogy mi is az, ami működik ezekből. A Magura egy nagyon fontos kísérleti része volt az életemnek. Olyan hangszerelési, harmonizálási, dallamvezetési, tipizálási és egyéb kérdésekre jöttem itt rá, amelyek később kristályosodtak ki a Naprában.

A Magura felbomlása után olyan érzésem volt, mintha egyszerre többen, többfelé akarták volna elvinni a zenekart.

Így van! A Magura Napotvet-ben sok vita volt, hogy milyen irányt vegyünk. Nem volt olyan egység, mint ma a Naprában! Az egy nagyon kedves, nagyon jó próbálkozás volt, de a szerintem elvárható zenei szintet nem érte el. Hihetetlen nagy akarás volt benne, nagy barátság, nagyon jó hangulat, emiatt működhetett. De, már viszonylag korán elkezdtem érezni, hogy a határainkat pedzegetjük, ami egy idő után elég rémisztő volt. A fejlődés nem volt azonos léptékű a zenekar valamennyi tagja között. Hiába volt nem sokkal a felbomlás előtt teltházas Kultiplexes koncertünk. Mondhattuk volna, hogy egy bizonyos értelemben, relatíve sikeresek vagyunk, mégis azt éreztem, hogy ez csak ideig-óráig tarthat. Nem is igazán fontos, hogy ideig-óráig sikeres-e csak valami, ha az szól, amit az ember megálmodott! Ezért tudtam azt mondani, hogy inkább kiszállok, mert én a saját dolgaimban hiszek, nem pedig abban, hogy mennyien jönnek be egy koncertterembe. Számtalanszor láthatjuk, hogy olyan koncertek mozgósítanak tömegeket, amelyek egyébként színvonalukat tekintve igen gyengék...

Hajaj! És, ahhoz képest, amikor kiszálltál, mennyi idő múlva sikerült összehoznod a Naprát?

Nagyon szerencsésen alakult a történet, mert egy-két hét múlva már megvoltak az első próbák. Dolgoztam tudniillik a magyar tévénél, egy film zenei rendezőjeként. Kaptam zenészeket a stúdió munkákhoz. Köztük volt Boby, a Napra jelenlegi harmonikása. Láttam, hogy jó az irány, ami Bobyban benne van! Kiváló segítőtársam lett, és már megvolt Winter Csabi, a basszusgitáros a Magurából. Tudtam, hogy hárman el tudunk valamit kezdeni, ami nagyon nagy biztonságot adott. Az pedig, hogy mégis milyen irányba kéne tapogatóznunk, már a fejemben volt. Az a tény, hogy szétment a Magura, emberileg nagyon letört, azonban zeneileg hatalmas energiákat mozgósított bennem. Nagy erőt adott az, hogy azt éreztem: feladok nagyon sok fontos dolgot az addigi életemből egy zenei eszme megszületésének érdekében. Ez egy Ügy lett! Mire a Napra próbái elkezdődtek, számos, kész szám-ötlettel elkészültem, és már az első próbákon meg is szólalt a Napra, a hangzását tekintve! Minden, amit Cziránku idején kísérleteztem, és amit a Magurában nem tudtam megvalósítani, már érlelődött, miután bedobtam a Napra boszorkánykonyhájába.

Elmondanád, hogy tulajdonképp miféle zenét játszotok a Naprával?

Az alap a Kárpát-medence hagyományos zenéje. Népzenéről van szó, amiben benne van az egész életem nekem, és a többi zenekari tagnak is! Nem csak ez van a Naprában, mert akkor autentikus népzenekarról beszélnénk. Benne van minden egyéb is, amit tanultam az idők során, és egy csomó tapasztalat. Valójában már meglévő dolgokat raktunk ebbe a kohóba, kicsit absztrakt formában, némi fantázia segítségével, ami valami megfoghatatlan módon jött ki onnan végül. Persze, nagyon erős a Napra népzenei hatása, de hozzá jön az amerikai iskola is, a dob és a basszusgitár, mégpedig jazzisták kezében. Plusz velünk dolgozik Magyarország egyik legjobb cimbalmosa, Balogh Kálmán, aki komolyzenét is játszik. Mindez elég eklektikus hatásokat mutat. Mégis, amikor körül kell írni a zenénket, üresnek érzem a leírásokat. Sokan játszanak népzenei alapú zenét, de hiszek abban, hogy mi bizonyos értelemben másként nyúlunk hozzá! Gyűjtéseket is végeztünk, és azt a fajta zenei érzést, szerkesztési módot és logikát próbáltuk elsajátítani, modern köntösbe öltöztetni, amit a gyűjtések helyszínén találtunk. Nem autentikus dallamokat játszunk (csak kb. 20 százalékban, a lemez anyagát tekintve), hanem mi írjuk a zenét. A másik fontos kérdés pedig az volt, hogy vajon mitől életképtelen a korunk emberének  a magyar vagy a román népzene, és mért nem azokat halljuk a rádiókban? Az első találkozás a hangzással lesz: amint megszólal a nagybőgő, brácsa és a hegedű, azonnal elfutnak a fiatal hallgatók! El sem jutnak addig, hogy a dallamot meghallgassák, mert a hangszerek evolúciója kiszorította ezt a régies hangzásvilágot. Úgy gondolom, hogy a Napra egyik dolga az, hogy ezt a hangzás-problémát áthidalja! Ezzel tovább tudjuk lökni az embereket a belső szférák felé. Oda, ahol hihetetlen erő, szépség és gazdagság lakozik, segítve felismerni és megérteni azokat. Így talán magát a zenét is fel tudjuk egy kicsit frissíteni.

Hogyan jött össze a Napra lemezfelvételének a lehetősége?

Eljutott az anyagunk a FolkEurópához, és már aznap meghívtak bennünket tárgyalni, amikor meghallgatták. Rövid időn belül realizálódott a kiadás kérdése. Nem sokkal utána eljutott az anyag egy londoni producer-pároshoz is, akik nagyon elfoglaltak, és nagyon fontos dolgokat csinálnak. Jelentkeztek, hogy ők végeznék a produceri munkát! Eltelt három-négy hónap, amíg ráértek, ezért februárra tolódott a „Jaj a világ!” című lemezünk felvétele, és szeptemberre a kiadása.

A párizsi a Zene Világnapján adott koncerteteket már ezek a történések hozták tető alá?

A kiadóhoz való szerződés után elindult egy nagyobb mozgolódás, mert mi nem tudtuk, hogy kiknek kell megmutatni az anyagunkat, kik hallgassák meg, akik értékelni vagy élvezni tudják. A kiadó ezt tudta! A párizsi Zene Ünnepe annyiban külön történet, mert oda mi is pályáztunk, százvalahány zenekar mellett. Két-három hét múlva hívtak, hogy nagyon-nagyon jó a zene, és minket akarnak, hiszen pont ilyen zenekart keresnek!

És a Barbaro?

Ők azelőtt kerestek meg, mielőtt a Napra megszületett volna! Felhívott Herpai Sanyi négy éve, karácsonykor, ami nagyon nagy örömömre szolgált! Ugyanakkor, nehéz döntés volt a hozzájuk való csatlakozás, hiszen nem csak a magyar rock történetében, hanem a személyes életemben is nagyon fontos volt a Jorgosz-féle Barbaro. Természetesen, én is Jorgosszal szerettem őket, Zsoldossal és Herpaival együtt, de nekem, gitárosként Cziránku játéka volt inkább a meghatározó. Azt éreztem, hogy azért jöhet velem egy más történet, mert alapvetően Cziránku zenéjéről van szó, és nem lesz törés, ha megpróbálom valamilyen módon beleépíteni magamat, hiszen az hiteles marad!

Hogyan érzed, mennyiben változott a Barbaro zenéje az előző anyagához képest?

Én nem tudok, és nem is nagyon akarok különbséget tenni. Annyi különbség azonban hallatszik, hogy a trióból kvartett lett! Két gitár, basszusgitár, dob: ez az, ami nagyon határozottan érvényesül, és egészen más jellegű most az ének. Mégis, sokkal pszichedelikusabb lett az új anyag, bizonyos tekintetben, de a Barbaro alapjait ez nem zavarta meg.

Lesz-e turné úgy a Barbaro, mint a Napra lemeze kapcsán?

Lesz, de konkrétumot még nem tudok mondani. Figyelni kell a zenekarok honlapját!