Ami a külsőségeket illeti, be kell vallanom, nem értek mindent. Kezdve azzal, hogy a CD borítóján egy majdnem jelmeztelen nőalak látható. Nos, ha ő a ledér múzsát hivatott jelképezni, akkor rossz a kód, mert a ledérség a legkevésbé sem operai jellegzetesség. Ám ha mégis a budapesti opera előadását illusztrálná a kép, hanyatt-homlok rohannék a pénztárhoz, bérletet váltani!

Az album címével sem vagyok teljesen kibékülve. Addig vágom, hogy hallható rajta egy ilyen című szerzemény, de ha a muzsika lebegős, már-már keleties, szinte misztikus hangulatát tekintem (az első szám: „Haiku”), az akár „Opera Tokió” is lehetne!

Ezzel a mondattal elérkeztünk a zeneanyag dicséretéhez is egyben. Közben nem árt leszögezni, hogy az egyik legjobb magyar jazzénekes új lemeze alapvetően más, mint a két évvel ezelőtti „Different garden”. Akkor zömmel örökzöldek újszerű, jazzes megközelítéséről beszélhettünk, most valamennyi kompozíció a Franciaországban élő gitáros, Gadó Gábor szerzeménye, amelyekben tényleg van némi színpadi attitűd. Lehet mindez akár egy jazzopera előképe is, de ha megreked a munka CD-n, akkor sem jártunk rosszul!

Különös a darab, tény és való! Tudományos alaposságú elemzése elolvasható a CD belső borítójában, ezért azt meg sem kísérelem visszaadni. Azt azonban el kell mondanom, hogy az „Opera Budapest” „kísérőzenéjét” természetesen Gadó zenekara szolgáltatja, amely erre az alkalomra (egy francia trombitás hölggyel kiegészülve) kvintetté bővült. A muzsika szinte teljes egészében megkomponált, és kevéssé, szinte csak a dob játéka révén improvizatív. Winand Gábor énekhangja pedig annyira sokszínű drámai feszültség hordozója, hogy egy másfajta színpadon is el tudom képzelni a személyét, mint ahol a jazzt általában játsszák.

(BMC Records)