A „Bevágtázás” című bevezetőben pedig rögvest megfogalmazta a megfoghatatlant: a VHK ösztönös sámán-punk (vagy milyen) zenéje és a hozzá szorosan kapcsolódó szellemiség lényegét. (A VHK produkciója olyan szinten egyedi és utánozhatatlan, hogy csakis önmagához mérhető: a mindig különböző, olykor más jellegű pozitívum miatt szerethető, de állandóan felkavaró koncertjeihez.) Mennyi minden történt máris, pedig csak a 12. oldalon tartunk!
A szómágia folytatódott, egy apró hiba azonban becsúszott, a tagok felsorolásakor. (Tudtátok, hogy a Solaris jeles basszusgitárosa, Pócs Tamás is megfordult a zenekarban?) A szerző által támasztott kritériumok szerint Borsay Levente (kövér betűs) kiemelést érdemelt volna, hiszen játszott Az Éden visszahódítása 2. lemezen, amelynek felvételekor Boli - jó szokása szerint - világgá ment egy időre. Sebaj, Fritz is tévesztett évszámot (később) a CPg kapcsán. (Mindez a lényegen nem változtat. A pontosítás csupán a „történelmi” hűség kedvéért történt.)
Kezdődnek is az interjúk, a VHK meghatározó tagjaival elsősorban, akik hétköznapi figuráknak semmiképp sem nevezhetők, kreatív őrülteknek annál inkább. (Mindenki másképp hülye, ugyebár. Én sem vagyok kivétel.) Mással megtörténhetetlen, elképesztő és nem ritkán mulatságos sztorikkal állnak elő. Vagyis az életükkel, a zenéjükkel, a viszontagságaikkal, a küldetésükkel. Ki hitte volna, hogy a nyolcvanas években Grandpierre Attila a harmadik helyen állt egy „nemzetvédelmi” listán azon személyek sorában, akiket be kellett volna gyűjteni egy rendszerellenes forradalom kitörésekor? Őt, a csillagokkal táncolót? Ami volt, elmúlt. Álljon itt inkább két rövid interjúrészlet.
„Szanaszét vertem az ujjamat az üstdob fémperemén, a koncert végére általában tiszta vér volt a dob oldala, és én ezt nem is éreztem. Kavarogtak az energiák, és egy teljesen más dimenzióba kerültem ilyenkor. Ezeket az élményeket nagyon nehéz leírni szavakkal. Nincs idő, végtelen a tér, és bármelyik dimenzióban vagy épp, évezredek óta folyó folyamatokat pillanthatsz meg szemvillanásnyi idő alatt. Leírhatatlan az, amikor hat szempár összeakad pár másodperc alatt, világok hatványozzák egymást, és mindez egy csodában, a zenében ölt testet. Amikor felvételről visszahallgattam a koncerteket, én voltam a legjobban ledöbbenve, hogy mik jöttek ki belőlem. A ritmusok, a hangerővel való játék számomra is teljesen új rendjét, egymásba csavarodó struktúráját fedeztem fel. A legfinomabbtól a legvadabbig, több dimenziót vittem a játékomba, de mindezt teljesen tudattalanul” (Árvai Viktor – üstdob, 1983-1986). Hogy a zenekar több tagjának testen kívüli élményeiről ne is beszéljünk. És. „…lehet némi párhuzamot vonni a VHK és a sámánizmus között. Nem véletlenül hívta meg Hoppál Mihály néprajzkutató a Sámán-utak c. tanfolyamára a VHK-t koncertezni. És az se véletlen nyilván, hogy a koncertfelvételt az Institute for Shamanic Studies (ISS) amerikai igazgatója, Michael Harner antropológus kérésére kiadták kazettán az ISS tagjai részére” (Balatoni Endre „Boli” – üstdob, 1986-2001). Hozzáteszem, a hazai viszonyokat érzékeltetendő: a Rockinform tulajdonosa nem volt képes kiadni a felvételt a lap mellékleteként anno, a Vágtázó Életerő ébredése apropóján. Úgy látszik, itthon nem mindig elég jó, ami Amerikában kiadásra érdemesnek bizonyult!
Ám, ennél sokkal fontosabb a VHK sajátos zeneteremtő mechanizmusa, amelyről ugyanúgy olvashatunk a könyvben, mint a sikerekről, a válság időszakáról, a szakítás meg- és túléléséről, az utódzenekarokról, majd az igazi utód, a Vágtázó Életerő megszületéséről, mi több: terveiről, és az interjúk közben felizzik a csapat meghatározó tagjainak sugárzó, erőteljes egyénisége.
A könyv címe nem tetszett első olvasatra, de aztán ízlelgetni kezdtem. Valóban pótolhatatlan a VHK? Határozottan, igen! Ezt akkor bizonyították be megcáfolhatatlanul, amikor nem léteztek éppen. Más formáció a nyomukba sem tudott lépni – sem az idő tájt, sem máskor. Halhatatlanság? Hallgasd meg mind a hét albumukat, és bizonyosodj meg afelől, hogy ezek az alkotások igenis, túlélik véges életű megteremtőiket!
Ami pedig a könyv egészét illeti, egyszerűen: remekmű! Tökéletesen kifejezi, visszaadja mindazt, amit ez a három betű jelent, jelentett és jelenteni fog a magyar és az egyetemes rock történetében: VHK!
Dudich Ákos: VHK
Pótolhatatlan Halhatatlanság! – A Vágtázó Halottkémek életereje
Silenos Kft.