Ma 2019. október 19. szombat, Nándor napja van

KISS FERENC A halálba táncoltatott leány

Csapjunk gyorsan a közepébe! Ha csak fele annyira erős a hasonló című film (amit még nem volt alkalmam látni), mint a zenéje, akkor megszületett a (közel) hasonló minőséget képviselő táncfilmünk, mint a spanyol Carlos Saura munkái! A magyar film rendezője az Amerikában élő Hules Endre, operatőre az Oscar- és Emmy-díjas Zsigmond Vilmos. Koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. A magyar Paco de Luciát pedig – a fenti analógiát követve - Kiss Ferencnek hívják. (A különbség szinte csak annyi, hogy Feri nem gitározik, hanem hegedül és énekel.) Az ő nevéhez fűződik az Etnofon Zenei Társulás létrehozása, amely a lazasága ellenére mindmáig etalon a szakmában, és amely a film történéseit lekövetve, kiszolgálva is képes megütni azt a „saját hangot”, amely összetéveszthetetlenül felismerhető. A folyamat most sem szakadt meg. Az új lemezanyag is igazodási pontként funkcionál a jelen és a közeljövő népzenei ihletésű muzsikával foglalkozó együttesei törekvéseit illetően.

Írásom tárgya tehát a filmzene, ami CD-n jött ki. Ezúttal fel sem merül a kérdés, hogy – alkalmazott művészeti ág lévén – életképes-e önmagában, mert annyira az! A zenét hallgatva a film szinte lepereg előttünk, a számcímeket használva segítségül. A trackek „hívószava” közös: a szenvedély, függetlenül attól, hogy fortyog vagy lobog éppen. Egyetlen érzelemmentes darab sincs a huszonhárom között, nincs emocionális üresjárat. Egy pillanatra sem tudsz semleges maradni: a közöny alapból kizárt! Ez a (film)zene nem hagy békén: valami mindig mozog, mindig zsizseg tőle az agyadban. Ráadásul, húz egy látványos ívet, amit lekövetve mindenkor ott lehetsz a történések sűrűjében. Én így hallom a filmet, íme:

A prológ a ballada maga, olyasfajta közelítésben, amit Binder Károly produkált 1998-ban a Retropolis című lemezén. Vagyis archív énekfelvétel, mai, egyedi szabású zenei köntösbe öltöztetve. Nekünk egy nagyvisnyói néni énekel. A hangszeres kíséret előrevetíti, egyszersmind hangsúlyossá teszi a történések árnyát. Az Érkezés percei egyszerre örömteli és feszült hangulatúak. A Próbaterem cimbalom-pattanásai meg mintha nem a hangszer húrjain, hanem idegszálaimon koppannának. Az Éjszaka lassú folyású, mégis nyugtalan és baljós. A Kettős azt az érzetet kelti, mintha két ember méregetné egymást, hogy aztán valami hamarosan történjen, amiből nem fog kisülni semmi jó. Az Egyezség című darab szintén párbeszéd, komor „mondanivalóval”. A Montreal fúvós-centrikus, nyüzsgős hangulatfestés. Az Etűdök legalább öt történet, két és fél percbe sűrítve, mégpedig mesterien. A Híd alatt kopár és riasztó „tájkép”. Sajátos mikrovilág, alulnézetből. A Kocsmában (című számban) bezzeg, van élet, plusz virtuóz cimbalomjáték! A Búsulás a pletyka, a rossz gondolatok és az elszánás zenei nyelvre való tökéletes fordítása. A Gyökerek nem más, mint zenébe ágyazott magyarságtudat. Az Ébredés megérzéses álom-mese, táncmuzsikával. A Mari tánca pedig valamiféle sors-szerű lélek-tánc talán. A Siker! című darab épp olyan, amilyennek várjuk: elsőrangú, vérpezsdítő muzsika. A Vigasz jól ismert moldvai téma feldolgozása, ahogyan még sosem hallottad. Az Ördögtánc címe önmagáért beszél, dudaszóval, persze. A lány búcsúja: az érzések lassú kavargása, közte a vég megérzésével. A Bolyongás meg alighanem az ártó szándék kavargása. A Szenvedély: parázslás – kulcsszó és talán kulcs-zene is. A bál szintén olyan muzsika, amilyet a cím sugall, megidézve a film-klasszikus Körhinta forgatagát, zenei nyelvű segélykiáltásokkal a végén. A Barbárok-ban izgalmas botolót vélek hallani. Az epilógus, a Ballada immár lány-énekkel szólal meg újra, mintegy elhelyezve korban és időben a film történetét.

Én meg – ez után a szellemi trauma után – vagy két napig kereshetem a lelki békémet.

Rég hallottam filmzenében ennyi életet (és halált), mint A halálba táncoltatott leányéban, és rég akartam ennyire moziba menni, mint miatta, dacára annak, hogy vagy két napig nem fogok tudni mit kezdeni magammal utána.

olasz