A májusban megjelent Rising Tide alapján, mindenképp. Holott, nem szerettem beléjük az első perceik után. Az a periódus ugyanis az egyébként színpompás afrikai muzsika elektronizálásáé (nem mondom, hogy lebutításáé, csak „rádióbaráttá tételéé”). A második nóta viszont már üt: merőben másként, mint a taxióra – a viteldíj kiperkálása előtt! És ha elkapták a fiúk a fonalat, hát gyakorlott mozdulatokkal végig gombolyítják! A történés valahogy úgy magyarázható: praktikusabb az elején letudni a kommersz igények kielégítését (ahogyan mifelénk mondják: álljad, hamarabb szabadulsz), hogy annak árán a saját zenédet játszhasd! Így lett: innentől szabadon csodálhatók a Mokoomba kvalitásai.
A szólóének nagyon rendben van (a tónusa kissé karcos, mégis már-már jellegzetes), és – aligha véletlen - a vokál is képes felnőni hozzá. Az instrumentális csapatrész (gitár, fúvósok, ütősök stb.) pedig vérprofi!
Ami azonban a legfontosabb: stílusparádé részesei lehetünk (ezen a szinten!), amelyben a déli afrikai muzsikusok a saját hagyományaikat keresztül áramoltatva magukon, ötvözik azt más földrészek világszerte ismert zenei értékeivel. Más megközelítésben: stílusbravúrok sorának lehetünk fültanúi a Mokoomba lemezét hallgatva, a tradicionális afrikai muzsika kétséget kizáró dominanciája alatt! A fűszerek pedig: a reggae, valamint a latin muzsika (legmarkánsabban a salsa). Az említett fúziók eredetiek és felettébb élvezetesek. És, az eredmény akkor is csillagos ötöst ér, amikor a Mokoomba „csupán” önmagát: a forró, mágikus és felkavaró déli „afrikaiságát” hozza!
Jelentem, új potenciális kedvenc érkezett hozzánk, villámokat csapdosva a világzene horizontján! A Rising Tide első trackjén túl (vagy attól függetlenül), fokozatosan és visszavonhatatlanul kitárul/kitágul előttünk a legjobb értelemben vett fekete zenei világ. Lássátok hát őket, mert itt az alkalom, de legalább hallgassátok! A fekete földrész déli csücskén nem ismerek náluk nagyobb királyokat.