Ma 2021. június 23. szerda, Zoltán napja van

A Ghymes Parkja (Budapest Park, július 18.)

A Park természetesen nem a Ghymes zenekar tulajdonában áll, csupán egy röpke koncert erejéig került a birtokába. Budapest Park a hely becsületes neve, és a Soroksári út legelején található (igen, nézőpont kérdése), ott, ahol a 6-os HÉV megáll, végállomásilag. Ne szépítsük: az ún. Vágóhíd közvetlen közelében, szemben az OBI-val. Mindez jó hír a Ráckeve vonalából érkező vidéki versenyzőknek, mivel az egyéb BKV-járatok kalkulált viteldíja opcionálisan eliható.

A szórakozóhely új (jómagam először jártam ott a fent jelzett napon), ergo: bemutatási kötelezettséggel bír. A Park felépítése kísértetiesen emlékeztet a régi Zöld Pardonéra (véletlenségből zöld színű karszalagot kaptam), sőt a padlódeszkák is, ami aligha a véletlen műve. Lényeg, hogy ki tudott nyitni olyan időben, amikor az élőzenés helyek sora lehetetlenül el, zár be Budapesten. (Figyeld a Pesti Est honlap napi zenei kínálatát: a két-három évvel ezelőtti két és fél oldal egyetlen oldalnyira zsugorodott!) Persze, a Park fő profilja sem kimondottan az élő zene. Lényeg azonban, hogy az is belefér! (Jut eszembe Ferenczi Gyuri mondása: „Csak élő zene van – halott zene nincs.” Alkalomadtán megkérdezem tőle: a diszkót vajon hová sorolja?) Hozzá a színpad emberes méretű: vetekszik némelyik Szigetes ún. nagyszínpadéval. A büfé-árak (ételeké + italoké) nem szerénytelenek, ám nem megfizethetetlenek. Cserében azt a minőséget kapod a pénzdért, amit kértél. (Korábban ez nem mindenütt volt eviDencs. /A szentesi olvasók érteni fogják az utalást./). Ha időben érkeztél, rengeteg kényelmes szék vár számtalan asztal körül, fokozva a komfortérzetedet. A kisebb tánchelyek gépzenéi pedig nem zavarják a nagykoncertet. (Ha jártál már a Szigeten, megérted, mért tartottam fontosnak megjegyezni mindezt.)

Ami pedig a szlovákiai magyarok alapította world music-gyöngyszem Ghymest illeti: valahogyan nem volt szerencsém velük az utóbbi időben. Nyúlfarknyi (értsd: kb. egyórás) koncertjüket fogtam ki többször is, holott azelőtt sütött róluk a zenélés szeretete. A Szegedi Szabadtéri Játékok egyik bemutatójának időszaka előtt pedig – amelynek zenéjét és szövegét egyik frontemberük, Szarka Tamás írta – tapintható volt a feszkó az aktuális koncertre készülődve.

Most ilyesminek nyomát sem láttam a hangbeállás közben és után, holott augusztus elején ismét övék a Dóm tér, friss színdarabbal. Ráadásul, három vokalista lány erősítette képben-hangban a csapatot, ami ritkaság mostanában. Nagyon örültem nekik! Kisvártatva kiderült: sokat tudnak dobni a buli zenei színvonalán, sőt, mintha a fiúkat is inspirálták volna, de ez a megjegyzés inkább sztornó. Alighanem a bele- vagy félremagyarázás (egyszerűbben szólva: pletyka) kategóriáját képezi.

Az Álombálom című 2008-as CD prológusában, a Vándorénekben azonnal komoly szerepük akadt a hölgyeknek: mintegy ellenpontozták a nyughatatlan, egy helyben maradni képtelen férfilelkek dalát. „Semmi baj” - érkezett a gyors válasz ugyanerről a lemezről véve, valóságosan a tenger, képletesen az élet hullámveréseire utalva. A Szikraszemű történelmi személye (direkt nem írok nevet) általam régóta várt szenvedélyességű énekkel idéződött meg, megspékelve Jász Andris lenyűgöző, jazzesen szabad szaxofon-szólójával. És ha az egyik ráutaló magatartást tett, következhetett az instrumentális Ghymes-klasszikus, a Kétszaxis, amit elrontani lehet csak, de már akkor érezhető volt: ezen az estén nem tudnak hibázni a fiúk. Érdekesség/különlegesség, hogy a lány-trió ezt a számot is nagyban segítette! (Lám, mennyi gyönyörűséggel lett szegényebb, aki kihagyta ezt a koncertet!) Hatásukra a színpad előtt, a közönség soraiban hangulatos tánc kerekedett.

A Január – a nyári melegben - nem a hideg érzetét, hanem a tél békéjét, nyugalmát árasztotta, ha még nem mondtam volna: lemezminőségű megszólalásban. A viszonylag ritkán játszott, a 2010-es Szikraszemű c. CD-ről való Hóban fürdő madár a férfiemberek nőkhöz fűződő több, mint szeretetteljes viszonyát képezi le zeneileg. (Értelmezd csak az „így is állok, úgy is állok” szemtelenül egyszerű sorát!) A mindenáron való ellenségkeresés dala: a tíz évvel ezelőtti Héjavarázs sajnos, azóta sem volt annyira aktuális, mint manapság! Ennek jelentőségét átérezve és átéreztetve játszották hát, az első hangtól az utolsóig. Vigasz kell? Ződ hajnal, itt van, tessék! A másnapos, maradék mámor és életre szóló kijózanodás egyszerre! Nem a politikából, hanem a nőkből (naná), akik boszorkány-mivoltát a Boszinál jobban egyetlen nóta sem adja vissza, ennyire fergeteges előadásban különösen.

A záró akkord kiszámítható volt: az összefogás szükségességét sürgető, felemelő hatású Kézfogás! Sokan vártuk a Tánc a hóban és/vagy a Bazsarózsa című regényes remekeket, de be kell látni: ezek a dalok más időkhöz illenek.

Ennek ellenére – ahogyan a Parkot egycsapásra megszerettem – a Ghymest is megszerettem újra. Hiszen, a pillanatnyi gyengeséget egy pillanat alatt képes megbocsátani az ember.

Fotó: Dávid Zsolt

- olasz -