Talán azért sem figyeltem rá eléggé, mert Szőke Szabolcs mindig csapatjátékos volt. Akkor is, amikor csapata két tagot számlált összesen. (E tekintetben lásd a Szalai-Szőke duó bakeliten is megjelent albumát, illetve a Makám tagjaként készített lemezeit, és a Binder Károly irányította csapatokkal közös publikációkat. /Az Erózió c. filmzene és a Retropolis album között ott a rövid életű, de szép emlékű Pangea együttesé is/. Persze, nem szabad megfeledkezni a saját vezetésével létrejött formációról, a Tin Tin Quartetről, ahogyan a „legújabb kori” Ektarról sem.) Elérkezett tehát az idő, hogy a sokat próbált muzsikus egyedül (vagy majdnem egyedül) tegyen le valamit az asztalunkra. Hát, most megtette! (Akár ekképp is értelmezhető az album címe, bár a szó mélyebb jelentéstartalommal is bír.)

Tizenhárom szerzeménye közül kettőben – szöveg nélkül - újfent megcsodálhatjuk az Ektaros Tóth Evelin fátyolos szépségű énekhangját. A többi szám majdnem teljes mértékben szólódarab. Amikor mégsem, akkor a sarangi szól együtt a gadulkával.

A darabok egyike a hangszer eredeti tulajdonosa tiszteletére alig felismerhető bolgár hatásokat tükröz. Ugyanez érzékelhető egy másik számban is, a többségük azonban inkább keleti befolyás alatt áll. A legfontosabb tényező mégis az, hogy Szőke Szabolcs összetéveszthetetlen egyénisége, szellemi lenyomata mindegyiken érződik, mindegyiken megmutatkozik.

Számomra legalábbis még mindig szokatlan így, egyedül a gadulka hangja (olykor önmagával feleselve), de elmélyülve, ráfigyelve, a dallam- és a rezgőhúrok megszólalásának végtelen számú kombinációja közben nincs idő unatkozni a lemez hallgatásakor. Épp ez a megkívánt, kikövetelt figyelem az anyag legnagyobb erénye!

A meglepetés, amit Szőke Szabolcs az Agendával okoz, teljes egészében kellemes. Most már azt is megértem, hogy miért kívánt ennek a nálunk ritkán előforduló, fogólap nélküli, tizennégy húros hangszernek a művésze lenni.

(Győrfree)