Ma 2017. november 19. vasárnap, Erzsébet napja van

Világzengetés – lélekfürdetés (Dürer Kert, október 6.)

Megcsinálta! Már megint megcsinálta! Hogy ki? Hát Grandpierre Attila! Ezúttal (szemben a karácsonyi koncert intenzitásával) hosszú távon futatta meg a Vágtázó Csodaszarvast, oly módon – vendégzenészek segítségével -, ahogyan korábban soha.

A mikéntről alább. Az előzenekart, a BaRaKá-t akárha a Vágtázó Csodaszarvasból és a Kárpátiából gyúrták volna egybe! (Megítélés kérdése, hogy ez jó hír-e vagy rossz.) Határozott elképzelésnek látszik részükről a magyarságtudat-erősítés igénye. Ennek ellenére néhány hallgató (köztük én) képtelen szabadulni a déjá vu érzésétől.

Grandpierre Attilát viszont már-már bizonyíthatóan valódi mágikus (sámáni) erők mozgatják. Kényszeresen hat rám (ahogyan másokra is) időről időre megnézni-meghallgatni őt valamelyik zenekarával, hiszen annyi energiát ad át, amennyivel hónapokig elél (átél, túlél) az ember. Hogy mért épp a VCSSZ-t választottam ezúttal? A hívó szavak a két magyar vendégművész nevei voltak: Lantos Zoltán, Dresch Mihály. Egyik sem játszott még Attilával, de mindkettőnek megvolt a maga helye és szerepe ezen az isten áldotta estén. Azzal együtt, hogy közel egy évtizedig Indiában tanult hegedűs (Lantos) nagyon beépült a zenekarba, az ezúttal furulyán közreműködő Dresch pedig nagyon nem. (A marokkói duda európai mestere, Thomas Gundermann, akit a kultikus német bandának számító Embryo-ból ismerhetünk, az egyébként sem gyenge duda-kóruson dobott időnként.)

Ami magát a Vágtázó Csodaszarvast illeti: egy korábbi érában is a zenekart erősítő Benkő Róbert bőgős visszatért a csapatba. (Évtizedekkel ezelőtt Dresch  kvartettjének volt stabil tagja.) Hegedűs poszton viszont másféle változás történt: a külföldön munkát vállalt Molnár Krisztát Rossa Levente Bors váltotta. Mindenki és minden más változatlan, beleértve az alapkoncepciót. Népzenei ihletésű kompozíciókkal és akusztikus hangszerekkel robbantani fel a közönség soraiban ugyanazt a bombát, és lobbantani fel ugyanazt a jelképes, hatalmas lángot, amire csak a VHK volt illetve a Vágtázó Életerő ma képes! Embert próbáló feladat, ugye?

2005 óta szerencsésen megszülettek azok a dalok, amelyek alkalmasak a médium szerepének betöltésére. Hozzá néhány átdolgozás került a VHK-repertoárból, ezzel kész is az ínyenceknek szánt recept. Hogy ebből mit sikerült kisütni a Dürer Kert nagytermében? A válasz egyszerű: mindent, amit lehet, sőt annál többet is! Lantos Zoli a kezdetetktől a színpadon állt, olyan keleties (kvázi ázsiai) koloritot szállítva a hegedűi segítségével, ami hiányzott a Vágtázó Csodaszarvas muzsikájából – eddig. Tehát tökéletesen belefért, szervesen beleillett a személye és játéka egyaránt. Felhangzott szinte mindegyik (el)várt nóta. Az alaposan kivezetett intróból például a Végtelen Egy bontakozott ki.

Az ének (és a tánc) kissé energiatakarékosnak bizonyult a koncert elején, ám még nem sejthettük, hogy ez nem a fáradtság jele, hanem vállalt, tudatos elem. Miként  Dresch Misi egyetlen, kvázi szóló produkciója is a Hunok csatája után, amikor pihenőre engedte a zenekart, ördögien improvizálva egyet furulyán. (Az Amott legel című magyar népdal témáját véltem kihallani belőle.)

Az egyébként gyönyörűséges Ének a csillagokig ezúttal talán nem szárnyalt olyan magasságokban, mint máskor, de másra aligha lehetett panasz, hiszen legtöbbször a vonósoktól, de a fúvósoktól is kikerekedett egy-egy váratlan hangsor, ami ha kellett, megtámasztotta, vagy éppen hangsúlyossá tette az éneket. A koncert leginkább pörgött, lüktetett, nagy ritkán, pillanatokra megpihent, de az idő megállt. Csak a lelkek lubickoltak, tisztálkodtak, hogy aztán ünneplőbe öltözhessenek a Vágtázó Csodaszarvas tiszteletére.

A „rendes” játékidő belassítva ért véget. Attila diadalittasan, de titokzatosan mosolygott. Világzengetést ígért, hát megcselekedte! A búcsút azönban akkor ő sem gondolta komolyan. Ahogyan az első ráadás után sem, de vajon ki hitte volna, hogy ennyi erő lakozik még benne? Két további, fergeteges tempójú vágtázás következett még. A Nagykapu tárult fel végül, miközben a közönség önfeledten tombolt. Ki testben, ki lélekben, ki így is, úgy is. Egy biztos: senkinek nem maradhatott semmiféle hiányérzete ezek után.

Ösztönösen az órámra pillantottam, és meglepve konstatáltam, amit láttam. Tessék mondani, melyik magyar zenekar ad mostanában két és félórás koncertet?

Fotók forrása: facebook

olasz