Pedig tulajdonképpen azt lehet mondani, tufán viselkedett, hiszen arra sem méltatott bennünket, hogy egy laza „jó estét”-tel hivatalosan is elindítsa a bulit. Ehelyett faxni nélkül, csendben besétáltak, hangszer a nyakba, külvilág kizár, és az ötödik számig szavát sem hallottuk, akkor is csak azért, mert Pat Torpey (aki számomra felismerhetetlen volt, viszont zseniálisan szolgálta ki a zenét, csakúgy, mint az irokéz/Terrana fazonú basszer) üzent valamit a keverőpulthoz, amit Richie nagy kelletlen továbbított a mikrofonba, röviden...

Lehet, hogy valakinek, némileg jogosan talán ez sértő volt, de én attól a pillanattól kezdve, ahogy lefogta az első hangot a Stratocasteren és beleénekelt a mikrofonba, azt is teljes megértéssel fogadtam volna, ha a végén ellopja a pénztárcámat.

Gitárosként számomra eddig is isten volt, a világ legjobbjainak élbolyában, ezért egy percig nem volt kérdés, hogy meg kell őt nézni. A várható papírformával ellentétben, de azért az új lemezbe pumpált energia okán, titokban arra számítottam, hogy gitárhősként fog tombolni és rombolni a színpadon, ezért lehet, hogy előzetesen kedvem szegte volna az, ami végül is bekövetkezett és szólólemezei alapján - ez az igazság - várható is volt. Richie soul-os, blues-os, kissé introvertált, édes-bús zenei világa került itt kibontásra, persze azért nem elfelejtve a friss anyag egy-egy dalát sem. Ugyanakkor ami nálam kevésbé működött a lemezeken, itt és most teljesen rabul ejtett. Voltam már néhány koncerten életemben, azt sem állítom, hogy ez volt a legjobb, mindenesetre nem tudtam emlékeimben felidézni olyat, hogy minden másodpercét ennyire kiélveztem volna egy produkciónak. A nem túl hosszú játékidő - egyesek szerint másfél óra sem volt - minden túlzás nélkül egy pillanatnak tűnt, közben képtelen voltam levenni a szemem erről az emberről. Ahogy mozdulataiban is eggyé vált a hangszerével, ahogy érzelmesen, hibátlanul és feelingesen, döggel, szívből énekelt, és ahogy - és amilyen könnyedén vezette elő a gitározás csak nagyon kevesek számára elérhető metaszintjét -, az teljesen lenyűgözött, egy morzsányi hiányérzetem sem maradt. Dehogy is akartam már instrumentális dalokat, esetleg vad hangszerpárbajokat földönfekvéssel, csakis ezt, és ebben a formában szerettem volna nézni még nagyon-nagyon sokáig.

Nem a szavak embere? Lehet. Sokkal jobban foglalkoztatják és szórakoztatják saját dalai, mint a közönsége? Bizonyára így van. De kit érdekel? Én ki lettem fizetve bőségesen, és annak sincs jelentősége, hogy elköszönt-e egyáltalán.

A K3-tól pedig elnézést kérek. Hibátlan, lenyűgöző produkcióval álltak elő, de ez csak most jutott eszembe, ahogy befejeztem az írást. Igen, létezik hibátlan, lenyűgöző produkció és ezek szerint létezik valami ennél is sokkal magasabb rendű, ami törli az emlékezetből az alattvalókat.