Ma 2019. október 18. péntek, Lukács napja van

Hobo és Bandája: Kopaszkutya-koncert (Budapest Park 2013.09.19.)

Az időutazások többnyire csak a filmekben tökéletesek, a valóságban ritkán. A Hobo által a Budapest Parkban (Deák Bill nélkül) celebrált Kopaszkutya-koncerten sem jött össze igazán, hiszen a helyzet alapból volt reménytelen. Néhány dal ugyanis – egész egyszerűen - fennakadt az idő rostáján. Gondoljunk csak bele!

A mára kultikussá vált alkotás 1981-ben készült, három évvel a Hobo Blues Band megalakulása után. (Az idén 35 éves lenne a zenekar – ha lenne. 2008 óta nincs.) Filmrészleteket és dalokat tiltottak be belőle, amelynek árán a film elkészülhetett. A „tiltott gyümölcsök” évekkel később jelenhettek meg lemezen, holott azok is a Hobo Blues Band tulajdonképpeni első, markáns korszakának termékei. (Azzal együtt, hogy egy korszakos jelentőségű kislemezt és egy nagylemezt már publikáltak a Kopaszkutya előtt.) Ez a repertoár került terítékre a szeptemberi koncerten (Vadászat nélkül) az egész estét kitöltve, plusz a HBB nemrég elhunyt alapító gitárosa, Körös József emlékére a Halálapa blues.

A szerencséseknek, akik eljutottak HBB-bulikra a nyolcvanas évek elején, bizonyára minden dal a fiatalságukat idézte. Azok a dalok, amelyek többsége az akkori (hadd ne elemezzem, miféle) rendszerrel való nyílt szembenállást jelentették. Egy részük azóta megkopott, megfakult. Ma már nem nagy szám a Fa-rock vagy a Torta, és kevéssé érdekes a (dobos, Szakadáti Mátyás énekével felhangzott) Hosszúlábú asszony. A Bunkó vagyok pedig egy furcsa fintor maradt csupán. Enyém, tied, miénk – mondja a nóta címe, aminek anno volt némi valóságtartalma, de a „miénk” napjainkra nagyjából a cég-társtulajdonosok körére szűkült. Az Illatos dal vagy a Belladonna sem akkora dráma ma, a bedőlt lakáshitelek korában, mint amekkorának annak idején éreztük. Persze, a HBB pályafutását valamiképp el kellett kezdeni és folytatni úgy, hogy később sem kelljen „lemenni kutyába”, bár a Nemzeti Színház rendes tagja, Hobo a Kossuth-díját aligha kizárólag ezzel a korszakával érdemelte ki 2011-ben.

Természetesen, az ominózus szeptemberi koncert minősége nem merült ki pusztán az „alapanyagban”. Az említett daloktól elvonatkoztatva nagyszerű zenekari teljesítménynek lehettünk szem- és fültanúi. Póka Egon veretes basszusgitár-játéka már a koncert legelején, a címadó számban elkápráztatott. Ifj. Tornóczky Ferenc (ifjan a Hobo Blues Bandből szóló pályára lépett Deák Bill Gyula zenekarának legtehetségesebb tagja) elképesztő gitárszólókkal állt elő, amikor csak alkalma adódott rá. A jazzmuzsikus Fekete Kovács Kornél trombitajátéka kifejezetten új színt adott valamennyi dalnak, amelyben szerepet kapott. (Legjobban talán épp a Belladonnát formálta át, nagy örömömre.) A fiatal Szakadáti Mátyás szintén biztos pontja volt a zenekarnak, az éneklései pedig (a Kőbánya blues is neki jutott) kellemes meglepetésként hatottak.

No és Hobo? Amikor énekelt, nagyszerű volt: némely díszítését, hang-villanását most hallottam először. Ám, az ismert allűrjei sem maradtak el. Így az olykor lekezelő konferálása, meg persze megint leszólt valakit, aki – miután a belépőjegyét megvásárolta – emlékül önmagának, rögzíteni merészelte a koncert néhány részletét.

Összességében vegyes érzelmekkel távoztam tehát, de gond egy szál sem! Meg fogom nézni a „színész” Hobo-t is: vettem jegyet a Nemzeti Színházba, a Viszockijról szóló kétszemélyes darabra. Ígérem, fotózni sem fogok előadás közben, nem hogy videózni!

olasz