Mindez a „sajtótörténelem” apró betűs lábjegyzete lenne, azonban bizonyossá vált: Rácz Mihály volt a legkülönb, legkitartóbb mindannyiunk közül, akik hasonló ténykedésre adtuk a fejünket. (E sorok írója pl. a szentesi Életjel szellemi kötelékébe, közösségébe tartozott, és odatartozónak vallja magát évtizedekkel a kiadvány megszűnése után is.) Már akkor is jól írt, baromi jól. Irigyeltük érte valamennyien, ahogyan most is. Személyesen jóval később találkoztunk (más fanzin-írókkal hamarabb), és őszintén örültünk mi is egymásnak, a közös mánia okán. (Magánügy? Nézőpont kérdése. Szerintem a fanzin-korszak nem elhanyagolható adaléka.) Aztán, vagyunk, ahogy' vagyunk. „Egyelőre nem tudom zenei sznobságomat kinyírni, mert úgy hiszem, létfontosságú szervek is sérülnének.” - írja Misi valahol a könyvében. Igen! Ez pontosan így működik (vagyis nem működik) nálam is. (Ezek szerint ma is azonos hullámhosszra kerülünk olykor.)

Mivel magam is ráérezhettem, kijelenthetem: zenei újságírónak lenni jó. Baromi jó. Bár, nem kockázatmentes vállalás. Ám, valamilyen szinten mindenkinek bejön. Annyira, amennyire ki-ki személyre szabott mázli-faktora diktálja. Meg az indíttatása, aztán a vele zúduló saját sorsa, amely ellen nem tehet semmit. Legfeljebb annyit, hogy megírja valamikor, amikor képessé vált kvázi objektív távolságot tartani a múltjától. Rácz Misi most írta meg azt.

A kötet első novellája, A dologtalan nem kevesebb, mint zanzásított fejlődésregény, a felnőtté válás története, lézersugár-találati pontossággal megokolt előzményekkel és következményekkel. És ez persze messze nem minden. Egyszer szimplán ráközelít életcserepekre, -mozaikkockákra (Jacqueline, Nyolcvannyolc tavaszán), máskor történeteket mesél úgy, hogy válaszokat, kulcsot is igyekszik keresni hozzájuk, méghozzá filozófiai minőségben és mélységben (Neked a legjobb, Mihály!, Cserepek, A botcsinálta zenész énképe, A megértés fonala, A tékozló fiú).

Mert mindenki életében eljön az a pillanat, amikor a legbensőbb önmagunk kiadásának szemérmességét felülírja a mindent közölni akarás vágya. Amikor nincs tabu-téma! Ahogyan ebben a könyvben.

Meg még a napló, meg még a versek.

Rácz Mihály nem más, mint Hamvas rocker reinkarnációja, és Máraié (naplóírásban nem annyira, a versek sem mind ülnek, de a többi!). Messzebbről közelítve: ő a magyar Nick Hornby és Jack Kerouac is, ahol a „magyar” pusztán földrajzilag behatároló jelző. Ide született, itt él, itt ír, mégpedig – a lényeget tekintve - azonos nívón velük. És így jártunk jól.

Ez a könyv elsőre nagyon olvastatná magát, aztán nem hagyja. Folyvást szünetet kér, (el)gondolkozási időt, hiszen Rácz Misi számtalan fontos mondatot mond ki. Egyszersmind tükröt tart elénk, amibe nem mindenkor esik jól belenézni. Mert bár önmagát ekézi, második szándékkal felteszi a kérdést olvasójának is: te vajon ki vagy, mit szeretnél, hol tartasz hozzám képest ebben a véges, emberre mért létben. Sőt, tovább megy: elszámoltat. Milyen a viszonyod a közvetlen környezeteddel, milyen a világgal, és milyen önmagaddal. Innen pedig nincs tovább, mert nincs hová. A szembesítést semmi áron nem kerülheted el.

A tékozló a ritkásan jelentkező, ám annál fajsúlyosabb magyar beat-irodalom legfontosabb produktuma, az utóbbi éveket illetően mindenképpen. Megkerülhetetlen alkotás. Egy hosszú szellemi utazás mérföldköve. Ha kicsit is rocker a lelked, ebbe szánt szándékkal bele kell botlanod!