Következzen – bevezetésképp - egy kevésbé ismert adalék. Nemrég írtam a Parapács zenekar CD-jéről, megemlítve, hogy a parapács – az erdélyi tájnyelvben – a talpraesett ember jelzője. Ehhez képest a tallabille nálunk, Szentes térségében nem egyéb, mint a bizonytalanság egyfajta kifejezése. (A Magyar Népzenei Lexikon 5. kötetében /Akadémiai Kiadó 1982/ hiába kerestem a „hivatalos” definíciót, sőt az Internet által sem lettem okosabb.) A népzenében azonban kevésbé szigorú jelentése is van a szónak. „A tekerő mellett megszólaló, a dallam hangzását erősítő duda és esz-klarinét „eltallabillézte” a nótát, hogy ne csak a bőgőhúr mély hangjai, ill. a recsegőhúr erőteljes ritmusa legyen hallható.” - írta Legeza Márton zenekarvezető a belső borítón. Dallam-körülírás elnevezéséről beszélhetünk tehát, és a zenekar bizonyára ezt az értelmezést vette figyelembe a „keresztségben”.

Ami azonban teljesen bizonyos: igen ritka manapság az olyan népzenei lemez (ha létezik éppen egyáltalán), amelynek teljes anyaga valamely, a mai országhatáron belüli vidékről eredeztethető. A CD-t az a Tallabille nevű formáció jegyzi, amely a dél-alföldi népzene életben tartását tekinti küldetésének. Igen, ők a Felszállott a páva című Duna-tévés vetélkedő első szériájának különdíjasai. Két tekerős, egy dudás alkotja a bandát, valamint egy negyedik srác, aki esz-klarinéton, tárogatón és citerán is játszik. (Az énekesek (három hölgy meg egy férfiember) vendégei a zenekarnak.) Kétségkívül, korunk gyermekei fülének szokatlan ez a hangzás, kivált a tekerő (szentesi tájnevén: nyenyere) „recsegése”, holott száz évet sem kell visszautaznunk az időben ezért a muzsikáért

Természetesen, nem az úri szalonokba vagy mulatókba kell mennünk érte, sőt. A legszegényebb paraszti népréteg szórakozásához kínált alternatívát az efféle „magyar zenekar”, esetleg nem egyszer tekerő-klarinét duó, vagy csupán egyetlen tekerős - nyilván az akkortájt divatos műdalokhoz illetve a cigányzenéhez képest, bár a repertoárt tekintve az átfedés nem kétséges.

De hát – szerencsénkre - élt a „legszögedibb szögedi” Bálint Sándor néprajzkutató még nem is olyan régen, járták gyűjtőútjaikat a népzenekutatók fáradhatatlanul, széles körű társadalmi összefogással napvilágot látott a kis példányszámú, ám annál nagyobb hatású (1936-ban indult) Pátria lemezsorozat, hogy csak a legfontosabb forrásokat említsem.

És persze kellett nem kevés fogékonyság napjaink népzenészei: jelen esetben a Tallabille részéről, hogy hozzá merjenek nyúlni a „csongorádi” tájegység hagyományos muzsikájához: ahol az ebben a formában a legtovább fennmaradt. Alighanem kellett nem kevés idő, fáradtság és fanatizmus nem csupán a fennmaradt felvételek felkutatásához (amint arról akkoriban írtam /visszakereshető a portálon/, a Pátria gramofonsorozatot, valamint annak dokumentációját 2007-ben közreadta a Fonó CD-ROM formátumban), de a speciális hangszerek játékmódja művészi igényű elsajátításához is.

Az eredmény pedig egészen elképesztő! Olyan színvonalon elevenednek meg a múlt emlékei, hangjai, hogy minél többször hallgatom, annál inkább magával ragad, ami valahol természetes, hiszen – szentesi lévén – magaménak érezhetem az anyagot, és egyre inkább magaménak is érzem!

A négy blokkba rendezett muzsika Szeged környéki és szentesi eredetű, de ez szinte részletkérdés.

A Tallabille óriási fehér foltot tüntetett el most a magyar népzene tárképéről, amit nem lehet eléggé és méltó módon megköszönni nekik!