Steve Hollywood szívében nőtt fel egy showbusiness-ben élő családban – nagyapja a világhírű western-színész, John Wayne jóbarátja volt! Steve azonban a szórakoztatóipar másik irányát választotta.
A 70-es évek elején speciális középiskolába járt, ahogyan ő mondja: “Akkoriban senki nem volt tisztában vele, de a sulinkban egy rakás legenda nevelkedett: a Porcaro testvérek – amikor én oda jártam, Jeff Porcaro már Steely Dan-nel játszott! Mike pedig akkor járt oda, amikor én… De itt tanult Mike Landau, Tim Pierce, Carlos Vega – igen, mondhatjuk, hogy a középiskolánk elég vad volt! A tanáraink szinte mind azt gondolták, hogy valamiféle földönkívüliek vagyuk és egyáltalán nem kedveltek bennünket. De hát ez minket nem nagyon érdekelt. Legtöbbünk Los Angeles völgyében nőtt fel, és ez egy igazán frankó hely felnőni."
Steve hamar letette névjegyét, játszott Boz Scaggs-al tinédzser korában és hamarosan Amerika egyik legkeresettebb studio-gitárosává vált. 1977-ben a középiskolai haverjaival megalakították a Toto-t, innentől kezdve biztosítva volt a helye a zenetörténelemben.
Gyakran cikizték a mainstream kritikusok, stúdióbeli ügyeskedések érzéketlen példájaként emlegették, de a Toto ennek ellenére hihetetlen sikereket ért el. 1982-ben a Toto IV többmilliós példányszámban fogyott, világszerte slágerlistásak voltak és hat Grammy-díjat zsebeltek be. A hosszú évek során túléltek számtalan tagcserét, hogy 30 év után az egyik legnagyobb zenekarként tartsák őket számon szerte a világon.
Hozzájárult ehhez példátlan szakértelmük: a Toto-n kívül Steve és a banda többi tagja is (különös tekintettel a szenzációs Porcaro testvérekre) ott éltek, dolgoztak és uralkodtak a Los Angeles-i stúdiók világában. Steve-nek rendszeresen három-négy session-je volt egy nap – gyakran a házigazdák neve alatt –, a profi hangtechnika előtti korban, amikor mindenkinek nagyon tudnia kellett zenélni.
Az utóbbi néhány évben újra reneszánszát éli a Toto - az eladási listák élén álló és a kritikusok által nagyon dicsért Falling In Between-nel és egy hihetetlen, két és fél eves, teltházas koncertekkel teli világ körüli turnéval.
Most, 2008 elején ezt csak tetőzi Steve negyedik szólóalbumának, az Ever Changing Times-nak a megjelenése, ezért elkaptuk őt, hogy megkérdezzük erről-arról.
Szóval Steve - miben is mesterkedtél 2007-ben?
Hahaha… Hogy mit értem el? Egy csomó mindent. A tavalyi évet azzal kezdtem, hogy lefektettem az új albumom alapjait, aztán turnéztam a Toto-val egész éven át. Közben, amikor időm engedte, szintén az új albumon dolgoztam. Júliusban fejeztem be a felvételeket, aztán a legtöbb időt a Toto-turnén töltöttem. Szeptember 19-én született egy gyermekem, így akkor visszatértem a turnéról.
Az utóbbi néhány évben újra csúcson volt a Toto. A turné soha véget nem érőnek tűnt!
Azért ez kicsit irónikus, mert a turné vége már látszik. Áprilisban letesszük a hangszereket. Aztán feltesszük a polcra ezt a turnét is, oda a többi sikeres sorozat mellé. Harminc év után szükségem van egy kis pihenésre. Aztán újra megyek turnézni a szólóalbumommal. A Toto-ban én vagyok az egyetlen, aki a kezdetektől mostanáig ott van. A többiek egy kicsit másképp gondolkoznak a dolgainkkal kapcsolatban. Nem mondom, hogy soha nem állunk össze még egyszer, de az biztos, hogy nem a közeljövőben.
Valóban? Ez csalódást okoz sokaknak! A Falling In Between a legsikeresebb album a 80-as évek óta…
Ez igaz. Azt hiszem, nem is tudtuk volna ezt két és fél évig csinálni, ha nem az lett volna. De nem könnyű a helyzet. Mike Porcaro összetört, fizikai problémái vannak. Nem igazán tudjuk, mi a franc történik vele, de ez sajnos nagyon komoly dolog. Annyira csüggesztő, amikor körülnézel magad körül, és sorra látod, hogy elveszted azokat az embereket, akiket annyira szeretsz.
Úgy gondolom, a szólóalbumot egy kicsit másképpen közelítetted meg, mint a toto-s dolgokat…
Mindenekelőtt az összes dalt én írtam. Ez mindig más, mint amikor csapatban dolgozol. Végül is ez megnyugtató számomra. A dalszerző társam Randy Goodrum – akivel már egyéb más dolgokban együtt dolgoztam korábban, és ennek az albumnak a executive producere – azt mondta: “itt az ideje, hogy egy igazi rakendroll albumot készíts: ének, vokál – gyerünk, csináljuk meg!” Olyan volt, mintha azt mondta volna: Ezt kellett volna csinálnod 10 éven keresztül!
Az Ever Changing Times egy valódi rocklemez.
Tudod, amikor egy kis kitérőt tettem a fúziós világ felé és készítettem néhány albumot nagyszerű barátommal, Larry Carltonnal, az igazán jó volt: nyertünk is Grammy-t és sok mást is. Meg csináltam egy rakás jamband dolgot, ami szintén nagyon jó volt. Sok időt töltöttem azzal, hogy csak gitározom. De egy idő után arra gondoltam, vissza akarok térni ahhoz, hogy valami sokkal strukturáltabb zenét játszak és igazán jó dalokat írjak. Akárhogy is, amikre gondolok, igazán jó zenék. És azt gondolom, ha nekem tetszik, akkor talán másnak is.
Annak ellenére, hogy friss a lemez, azt gondolom, a siker borítékolható!
Én is azt hiszem, hogy igen! De, tudod, ezzel is csak egy kis mókát akartam. Nem volt semmi ilyen jellegű célom vele. Csak jó dalokat akartam írni, és nézni, hogy mi történik velük. Ez a lemez vagyok én! Annak ellenére, hogy stílusában nagyon változatosak a dalok, amikor egymás mellé teszed őket a hangzása valahogy mégis olyan homogén. Sok oldalát megmutatják annak az embernek, aki vagyok. Mindezt pedig anélkül, hogy kilépnék a fúziós világba! Ezúttal szándékosan nem csináltam semmi mást, csak ezt.
Tehát megőrizted a rockos vonalat…
Arra gondolsz, hogy ének központúak a nóták? Azt hiszem, furcsa formulákat használtam. Amikor azt érzed, hogy a dalban most újra egy refrénnek kell lennie, akkor valami más történik. És ezzel nincs semmi gond. Mert ezen az albumon nem szokásos slágereket próbáltam írni, azt már csináltam elégszer. Eloldoztam a kezeimet, és olyan dalokat akartam írni, amelyek egy kicsit megrengetnek a jó szövegekkel, az érdekes előadásmóddal. Összeálltam néhány nagyszerű zenésszel, és ami még nagy lökés volt számomra, hogy írtam egy dalt közösen a fiammal! A lányom meg vokálozik az egyik dalban, így aztán ez igazi közös családi élmény is egyben, hahaha.
Melyik dalt írtad Trevorral?
Tell Me What You Want From Me és a New World.
Hogyan történt? Amikor a ház körül sétáltál, kikapta a kezedből a gitárt és elkezdett jammelni?
Deeehoooogy… Csak mondtam neki, hogy “írj nekem egy kibaszott riffet és én majd írok valamit köré – gyerünk, csináljunk valamit együtt, most először!”És akkor előjött azzal a nagyon kemény riffel a Tell Me What You Want From Me-hez. Akkor azt gondoltam, ez brilliáns, ez működik! Egy kicsit olyan ez, mint amikor a Pink Floyd találkozik a Zeppelinnel, hmmm, a modern Zeppelin találkozik a Beatles-szel! Tudod, fejet hajtok minden kedvenc csapatom előtt, ők mind inspiráltak arra, hogy ilyen dalokat írjak. Egyébként nagy lökés volt, hogy úgy vonulhattam stúdióba, egyik oldalon Abraham Laboriel Jr. és a fiam, Trevor, akik 20 év körüli srácok, aztán a másik oldalon Lee Sklar és én, a tapasztaltabb fickók, és aztán ott billentyűzik a 30 év körüli Jeff Babko. Szóval ez egy többgenerációs project.
A felvételek nagy része az otthoni stúdiódban készült?
Nincs otthoni stúdióm. Otthonom van. Illetve két otthonom van. Az egyikben élek, a másik a stúdióm, amit Steakhouse-nak hívok. Ebben van egy régi pult Londonból, amit a Pink Floyd Dark Side Of The Moon-jának felvételekor használtak. Azt hiszem, ez egy nagy dolog, 1 millió dolláros konzol, nagyszerű csövekkel… A hangmérnököm, Steve MacMillan ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a csöves felszereléseket, a jó öreg módszert, furcsa régi erősítőket és cuccokat használjunk. Egyáltalán nem használtunk digitális rack-eket és minden effektet keveréskor adtunk hozzá: ez egészen más hozzáállást követelt meg tőlem. Élőben játszottunk a szobában. Úgy értem, nyilvánvalóan egy csomó időt töltöttünk a gitáros és énekes részekkel – de amikor megvágtuk az alapsávokat, legalább 3-4 ember játszott egy időben a szobában. És nem próbáltunk előtte, mindenki csak bejött, egyszer bebiflázta a szólamát, és már fel is játszotta azonnal. Egyébként a dalok mind egy icipici hotel szobában születtek meg akusztikus gitárral, meg szaros kis zongorával és felvevővel, nem akartam mindenféle hi-tech-et felhasználni a demóhoz. Tökéletes demót készíteni nagy veszély.
Sejtem, mire gondolsz – elveszthetted volna a kezdeti energiát, amit egy új szám adott.
Igen, elvesztesz minden spontenaitást és azokat a mágikus dolgokat, amik a felvételkor történnek. Nagyszerű dolog próbálni az élő zenélésre, de utálok a stúdiófelvételre próbálni. Nem igazán van rá szükség. Mindannyian olvasunk kottát. Ezt úgy értem, hogy nem írok le minden kis pontot, csak ami szükséges, de Jeff Babko nagyon sok dologban segít ezzel kapcsolatban. Ezek a fickók mind olvasnak kottát, így azonnal készen állunk a dolgokra; csak annyira van szükségünk, hogy egy-egy részt elpróbáljunk és lejátszom nekik azt a szaros demó kazettát. Ha van ötletük, kicsit felrázzuk a dolgokat és készen is állunk mindennel. Az egésszel végzünk egy vagy két felvétellel.
Úgy érzed, hogy ennek az albumnak az elkészítése sokkal megnyugtatóbb folyamat volt, mint amiken a múltban dolgoztál?
Igen. Nagyon kellemes volt az egész. Ha ránézel ezekre a zenészekre, tudod, miről beszélek. Az emberek manapság számítógépes fájlok fölött töltik az idejüket, nos, ez nem ugyanaz. Ha visszaemlékszem azokra a nagyszerű session-ös napokra, amikor mindenki együtt zenélt, minden nap másik ritmus szekcióval kellett játszani, mindig más stílusú zenét, húúú, még mindig beleborzongok! De ezek a napok elmúltak, nincsenek többé. Ez az egész most annyira kibaszottul frankó volt! Ültünk egy kibaszott szobában és csak játszottunk…Mostanában bármelyik híres stúdióba elmész – némelyikben egy rakás híres banda és híres művész anyagát felvették -, mindig ott vannak azok a profi cuccos fickók: nem a sztárok, hanem ők az egyetlenek, akik egész nap keményen dolgoznak! Ez nagyon gáz onnan nézve, ahonnan én jövök…
Ha már a session-ökről esett szó, mi a helyzet ezzel mostanában?
Ó, nem igazán van. De ha valaki felhív és azt kérdi, játszanál egy szólót, nos, ha épp ráérek, és persze megvan a pénze is rá, hát megcsinálom! Hahaha… Nem vagyok session figura többé. Igen, játszani fogok mindig is valaki albumán, ha lesz kedvem, és főként, ha a barátaimról van szó. Sokszor cserében mennek ezek a dolgok: „Játszanál valamit az albumomon? – oké, ha te is az enyémen!” Azt hiszem, most visszatérünk a jó öreg módszerhez. Különösen, mert sokunknak már nincs meg a millió dolláros büdzséje.
Nekem úgy tűnik, elég indulatosan játszol az új albumon.
Igen, mert nagyon izgatott ez az egész. Nem csak a gitározás és a többi, hanem mert a zenei karrierem következő fejezete kezdődik. Az elmúlt időben egy rakás jamband dolgot csináltam, de semmi sajátot! Hát majd most! Most én jövök! Ki akarok állni és eljátszani néhány klasszikus Toto-számot, amit igazából soha nem játszottunk élőben, dalokat, amiket én írtam és énekeltem. Tudod, nem fogok kiállni és eljátszani a Hold The Line-t, az Africa-t és hasonlókat, játszottam őket eleget! Készülök olyan meglepetésekkel is, amiket más emberek albumain játszottam.
Feltételezem, hogy megcélzod Európát!
Persze! Ott fogok élni!
Vannak olyan új gitárosok, akik felkeltették az érdeklődésed?
Óhhhhhh, nem is tudom… Én még mindig azokat az “öreg fickókat” kedvelem. De az újak… Vannak egyáltalán? Hmmmm, a fickó a Mars Volta-ból elég jó. És a Radiohead-es srácokat is kedvelem. A hangzást, amit most csinálnak. Semmi kirobbanó vagy ilyesmi, de nagyon érdekes, nagyon fasza. Nagyon találékony, és valami újat hoznak ki a hangszerekből és ezt szeretem. De új gitáros sztár? Miért? Van ilyen egyáltalán? A Youtube-on láthatsz néhány “magzatot”, akik olyan gyorsan játszanak, mint még soha senki a világon. Úgy tűnik, van egy rakás ember, aki azt gondolja, hogy csak az hiányzik, hogy felfedezzék őket. De a felfedezés a lényeg nélkül olyan, mint egy fasz golyók nélkül: semmit sem ér.
Az új albumon milyen erősítőket és felszerelést használtál?
Mindenfélét. Egy öreg Vox AV30-at, egy Gibson erősítőt – a modelljére nem emlékszem, egy egész rakással szétküldtem már… Egy öreg Supro erősítőt – csövek mindenütt! – egy öreg Magnotone furcsa tremolo-val, öreg Marshall-t – mindenfélét. Én csak bedugtam a MusicMan gitáromat, aztán MacMillan később adott rá effektet. Használtunk néhány elbaszott, öreg, széttaposott ládát – mindenfélét. Teljesen más hozzáállásal dolgoztam, nem akartam, hogy a 80-as évek vizenyős, kimosott hangzását kapjuk. Utálom azt a hangzást!
Beszéljünk kifejezetten az albumról: a cím egy eposzra következtet!
Azt hiszem, így lehet! Tudod, a dalt Randy inspirálta és ahogy vezettem a hotel felé, azt mondta, “gondolj Peter Gabriel-re!” és előjött az a vibráló intró.
Határozottan vannak progresszív rock elemei…
Igen, mert imádom a progesszív zenét! Szeretek minden progresszív zenét a 70-es évekből, és imádom a modern progresszív cuccokat is. John Petrucci például régi haverom. Nagyszerű ember. Neki is Musicman-je van és ő is fantasztikus zenész! Hahaha…
Beszélj a Musicman-edről! A Letting Go című dalban elképesztően túltelített hangzása van. Ezt csak a gitárodnak köszönhető?
Csak a Musicman-nek! Használtunk még régi végfokokat, amit megfejeltünk még egy öreg Marshall-lal – ami a fiamé –, ez adta az igazán klassz hangzást. Ez egy igazi csúcspont volt számomra, igazi élvezete a ritmus és a kifejezés okozta örömnek.
A Tell me what you want-nak, amit Trevor írt, furcsa riff-je van…
Úgy indul, mint egy Gilmour előtti tisztelgés, aztán keményebbre vált. Tudod, ennél az albumnál egy igazán különleges szemlélet volt, hogy ne mindent a jó öreg módon írjak. Arra gondolok, hogy általában a daloknak standard formája van: intro, strófa, B szekció, refrén, re-intro, strófa, B szekció, refrén, átvezetés, szóló, outro refrén stb. Ez az, ahogy az elmúlt kibaszott ötven évben minden rock és pop dal készült. Amíg ezen az albumon, ha azt akarom, így csinálom, más helyeken meg egészen másképp. És ez jó, mert nem olyan, ahogy általában ezt csinálni szokták. Próbáltam már ezt sokszor. Ha az emberek odajönnek, ezt nem csinálhatod!,Mire én, miből gondolod, hogy nem tehetem? Nem akarok Top 40 slágert írni! Művészi kibontakozást akarok!
A Stab in the back egy nagy tiszteletadás a Steely Dan előtt, ugye?
Igen, Walter-nek és Donald-nak ajánlottam a dalt. Nagyon inspirálóak számomra, egyike a kedvenc zenekaraimnak. Külön-külön mindkettejükkel dolgozhattam, de együtt, a Steely Dan-nel még sosem. Ősidők óta kedvelem őket – Jeff Porcaro volt a dobosuk, így a kezdetektől mindig volt valami kapcsolat köztünk. Majdnemhogy róluk mintáztuk magunkat, ők voltak a mi hőseink. És a zenéjük a mai napig megállja a helyét. Mindig is szerettem volna egy szólót eljátszani egy Steely Dan felvételen! Ez egyike azon dolgoknak, amit mindig akartam, de sosem teljesült. Gyötörtem Walter-t évekig. Amikor az utolsó albumukat készítették, úgy voltam: hé, nem csörög a telefonom, mi történik itt? Együtt nevettünk, miközben azt mondtam nekik: egyszer úgyis játszom egy Steely Dan felvételen! Ha kell, fizetek is érte!!! Walter felém fordult és azt mondta: tényleg - mennyit? Hahaha…Szóval, ha már nem engedték ezek a kibaszott faszik, hogy közösen zenéljünk, megírtam a saját Steely Dan dalomat. Remélem, tetszik nekik, mert ez a szeretetem és a tiszteletem jele.
Az utolsó dal, a Truth tisztelgés Jeff Beck előtt.
Abszolút! Beck a kedvencem. Számomra ő a legnagyobb gitáros. Már korábban az a megtiszteltetés ért, hogy dolgozhattam vele. Nagyszerű barátok lettünk, ám egy kicsit megszakadt a kapcsolat köztünk. De bármikor, amikor írok egy ilyen instrumentális dalt, nem tudom megtagadni a Jefftől kapott inspirációt. Nem szeretném tudatosan úgy játszani ,mint Jeff, de ahogy játszom a dallamot, vezet valami Jeff-féle szemlélet: mindent az ujjammal csinálok, nincs pengető és lejjebb veszem egy kicsit a kontrollt, ezért az a kicsit furcsa sötét tónus.
Van néhány remek vonós is – hívtál egy zenekart ezért?
Nem, egyáltalán nem. Mindannyian Steve Porcaro emberei. Készítettek már egy rakás filmes és tévés dolgot. Ő dolgozta fel zenekarra és én csak rájátszottam a gitárszólamot. Ennél szebb befejezést aligha tudtunk volna kitalálni ennek az albumnak. Igen, elégedett vagyok.