Ebben a közegben próbált navigálni legújabb könyve elkészítésével, a maga rendszerszemléletével, imponáló tárgyi tudásával a „multifunkcionális” könnyűzenei szakíró, Jávorszky Béla Szilárd. Nem volt könnyű dolga, hiszen kevés biztos igazodási pont segíthette őt a magyar jazz történetének megírásában.
Amelyek azok, vagy annak látszanak: egy magyar, Seiber Mátyás alapította a világ első jazz-tanszakát 1928-ban. A történet szépséghibája, hogy Németországban... És. Molnár Antal Jazzband című könyve világviszonylatban az elsők között próbált kulcsot adni a magyar közönség számára a jazz rejtelmeinek megfejtéséhez, bár meglehetősen sajátos módon tette mindezt. Mégis. Jelen állás szerint törvényszerű, hogy egy efféle munka (mármint a Jávorszkyé) – minden igyekezete ellenére, ráadásul nem kizárólagosan a magyar (távoli és közeli) múltra, és persze a jelenre szűkítve le a történéseket - nem lehet tökéletes, minden hivatkozásában hibák nélküli.
Elöljáróban annyit, hogy e sorok írója bevallottan a „szemközti szekértáborhoz” (Simon Géza Gáboréhoz, nem pedig e könyv fülszövegét jegyző Gonda Jánoséhoz) tartozik, ám készséggel elismeri: elámult némely adatok láttán, pontosabban: azok olvasása közben. Ezzel együtt nem érti (vagy nem biztos, hogy jól érti): ha a szerző ismeri Simon Géza Gábor: Magyar jazz diszkográfia 1905-2000 c. vakos kötetét /ld. 41. o./, mért nem forgatta haszonnal a lapjait, némi pontatlanságot spórolva meg magának – teljesebbé téve olvasói tájékoztatását. (Pl. Binder Károly Erózió c. filmzenéje nem 1997-ben jelent meg, ahogyan Jávorszky véli, hanem még 1992-ben – kazettán. Továbbá: Csík Gusztávnak a saját neve alatt is jelentek meg lemezei Svájcban, stb.) Ám, nem ez az egyetlen tényező, amit e sorok írója nem ért, ami jelen leosztásban a legkevésbé sem magánügy.
Például. Mi szükség van itt a korai jazz amerikai történeti vázlatára, még ha Jazzgyökerek is a fő fejezet címe – gondosan az elnagyolt Gonda-séma mentén haladva? Miért kell erőltetni az amerikai-magyar párhuzamokat a jazzben akkor, amikor a tánc alá való jazzmuzsika megítélésében maga Gonda János is önellentmondásba keveredett (ld. a Jazzvilág című, 2004-ben megjelent kötete vonatkozó fejezeteit). (A dolog lényege: az amerikait a jazztörténet szerves részének tekinti, a magyar „megfelelőjét” pedig egyszerűen tánczenének.) Nem csoda tehát, ha Jávorszky is beleesik egy hasonló csapdába.
Könyve 14. oldalán így ír, a ragtime-ról szólva: „... a stílus legfőbb karakterét mégis ez a szinkópált ('ragged') ritmika adja: ahogyan az eredendően európai dallamokat a feketék habitusára jellemző módon teszik 'töredezetté', egyenetlenül pulzálóvá.” A 44. oldal egyik lábjegyzetében pedig: „Európában … a ragtime divatos táncforma volt, amire az úri társaságokban úgy táncoltak, mint a shimmyre vagy a foxtrottra. Tehát erősen különbözött az amerikai folklórral több tekintetben érintkező eredeti ragtime-tól.” Azt, hogy a ragtime „eredendően európai” lenne, vagy „az amerikai folklórral érintkező” inkább, hagyjuk is. Azt is, hogy – ezek szerint - a tánc mikéntje határozta volna meg a muzsikát. Mert, mégis csak a zenéről beszélünk voltaképpen. Egyébként is, az „úri közönség” honnan tudhatta volna a múlt század elején, hogy miként táncolnak rá a színes bőrű amerikaiak?
Ám, ami fontosabb ennél: miért használt fel sokkal kevesebbet a jelentőségénél Simon Géza Gábortól a magyar jazz-múlt kutatási eredményeiből, közvetve mintegy elhallgatva azokat?
Ennél rosszabbul csak a virtuóz basszusgitáros, Barabás Tamás és fő zenekara, a legsikeresebb magyar world-jazz formáció, Djabe járt: említésre méltónak sem találtattak, a „színesedő jazzvilágban”. (42 ország koncertszervezői ekkorát tévedtek volna?) Akárcsak a sokoldalú gitáros Alapi István, holott a legutóbbi két, elképesztő rockjazz lemeze okán ugyancsak megérdemelte volna, hogy szóljanak róla.
Mellesleg, Fogarasi Jánosról jutott eszembe, hogy a magyar jazz besúgóinak (és „munkásságának”) kutatása ugyancsak izgalmas téma lehetne, ami – amellett, hogy minden bizonnyal tovább árnyalná a magyar jazz történetét - alighanem külön kötetet érdemelne, mint Szőnyei Tamás rock-szcénára szorítkozó munkája (a 2005-ben publikált Nyilván tartottak), amelyet egy év leforgása alatt elkapkodtak, de újabb kiadásáról nincs tudomásom. Úgy fest, túl sokan vannak még az élők sorában ahhoz, hogy bárkinek is érdekében álljon a téma boncolgatása...
Természetesen nem csak hiányosságai, hanem érdemei is vannak Jávorszky Béla Szilárd könyvének. Mindenek előtt a közérthetőség (a Jávorszkytól megszokott/elvárt olvasmányosság és az adatok mindenki számára követhető rendszerezése). Saját szemüvegen át tekintve pedig a kontinuitás. Ez a könyv – némi túlzással - a hetvenes évek történéseivel foglalkozó negyedik fejezettel kezdődik számomra, mert innen (a progresszió megjelenésétől) válik igazán érdekessé, sőt izgalmassá (a fejezet szintjén Szabados Györggyel bezárólag). Az értő, magyarázó, összefoglaló részek közé illesztett (jórészt a szerző által készített) zenész-interjúrészletek nem csak a kor abszurditásba hajló sajátosságait adják vissza, de sokat segítenek a korábbról innen-onnan ismerős zenész-sorsok, zenekari történetek közötti összefüggések tudatosításában is. (Azt sajnálom csak, hogy a jazz-fesztiválvárosok sorába sem itt, sem máshol nem férhetett be az egyik „szívem csücske”, Gyula.)
Szintén jól megírt a nyolcvanas évek vonulatairól szóló rész is. Arról azonban, hogy kevésbé érdekfeszítő mindez, sokkal inkább a langyos kor szelleme, mint sem a szerző tehet. Binder Károly átütő egyénisége azonban megerősíti abbéli hitemet, hogy minden műfajban, így a jazzben is a hasonló gondolkodású, nem pedig az „utánjátszó” zenészeké a jövő, hosszú távon legalábbis mindenképp.
És, amely éráról senkinek sem volt eddig elegendő rálátása és időbeni távolságtartása ahhoz, hogy érdemben összefoglalja a magyar jazz történetét, az a rendszerváltás utáni időszak. Ám a fejezetcím (Jazzélet a rendszerváltás után) kissé megtévesztő: nem az egyes muzsikusokról vagy produkciókról, sokkal inkább a műfaj háttérintézményeinek történetéről van itt szó, ami ekképp összefoglalva hiánypótló vállalkozás. A „sokszínű lemezkiadás” műhelytitkait taglalva a Gramy Records-nak valahogyan mégsem maradt hely. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Győrfree sem járt jobban...)
Az utolsó, a Színesedő jazzvilág címet viselő fejezete az „elmúlt huszonöt év” (és persze napjaink) jazzéletéről szól. Olykor felszínesnek érzem ennek taglalását, mert – a való világgal ellentétben – Jávorszkynál még mindig a mainsteam dominál. Friss, elismerésre méltó munka azonban a fiatal jazzgeneráció bemutatása, a jazzénekesnői „új hullámé” pedig igen tanulságos, de igenis létezik, léteznek további értékes formációk, produktumok is, amelyekről nem esett szó ebben a könyvben. Ráadásul a külföldön élő/élt magyar muzsikusok életrajzainak többsége meglehetősen elnagyolt záró akkord.
A próbálkozás dicséretes, de az eredmény – a szerző más munkáival ellentétben – felemás.
Nem mellesleg, a magyar jazz frontvonalai között sajnos, ezzel a könyvvel sem sikerült a békét megteremteni, legfeljebb betemetni néhány kisebb lövészárkot. A magyar jazz teljes történetére vonatkozó konszenzus pedig továbbra is várat magára.