Két hangszer, két muzsikus, mégis egy lélek valahol! Olyan találkozás, amelyhez éppen ellenkező irányból érkeztek a „játszó személyek”, mégis működik közöttük egyfajta kölcsönhatás: a zeneteremtés szabadsága.
Nevezetesen, hogy a klasszikus képzettségű zongorista képes rávenni az ösztönös zsenit fegyelemre, miközben utóbbi arra készteti őt, hogy felejtse el a kottát: próbálkozzék bátran a kötetlen, improvizatív muzsikálással! Azt hiszem, efféle munkához – általában - kevés a közös akarás: félő, hogy görcsök fojtanák meg a próbálkozást. Szükséges tehát valamiféle plusz: a kölcsönös igyekezeten túl a másikuk művészi hajlamainak, beállítottságának feltétel nélküli elfogadása. És ha mindez összejön, működőképessé válhat a dolog. Ahogyan az esetükben azzá is vált!
Nem olvastam interjúkat, amelyek a felvételek rögzítését követően készültek a művészekkel, mégis – kimondva, kimondatlanul - kizártnak tartom, hogy ne hatottak volna egymásra. Annál is inkább, mert olyan szintű közös produktum született, amelyből nem „hallatszik ki” semmiféle előzmény, előélet.
Készült egy nagyszerű, mégis különös: műfaj szerint behatárolhatatlan, besorolhatatlan lemez, amelynek hallgatása közben nem szükséges feltétlenül elvonatkoztatni a művészek múltjától, hiszen az annál nagyobb élvezetet nyújt. Mint két, megközelítőleg egyenlő erővel, de más technikai repertoárral bíró birkózó csatája, ahol hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül átmenetileg, miközben nem feledkeznek meg a fair play szelleméről. A kölcsönös tiszteletről, a sport, vagy ha úgy tetszik: a játék szeretetéről.
Tényleg ennyi lenne csak egy-egy egyedi, különleges fényű és szépségű lemezanyag elkészítésének a receptje? Nyilván ki lehet próbálni, ám ki merem jelenteni: Lajkó Félix és Balázs János CD-formátumban manifesztálódott közös eredményét megközelíteni is nehéz lesz, nem hogy felülmúlni!