Ma 2018. szeptember 20. csütörtök, Friderika napja van

LAJKÓ FÉLIX Végtelen

A másik, amit nehezen tudtam elképzelni, az, hogy Lajkó Félix szerzeményei klasszikus nagyzenekari kísérettel nem csak hogy megtalálják, de meg is állják a helyüket. (Szerencse, hogy nálam nagyobb fantáziával bíró emberek élnek és alkotnak - a művészvilágban.) Márpedig, kedvenc délvidéki hegedűsünk „ikerlemezén” (a másik a portálon már kielemzett Jelszó, ugye) pontosan ez a történés következett be!

A Budafoki Dohnányi Zenekar kísérelte meg a majdnem lehetetlent (vagy, ha úgy tetszik, a Végtelent) Hollerung Gábor vezényletével, Ott Rezső szimfonikus átiratai segítségével. Ugyanakkor átfogó, összegző munkának is tekinthetjük ezt a lemezt, hiszen Lajkó Félix minden korszakából találunk rajta fontos darabokat. A korai időszakból (a számos kiadást megért /hivatalosan/ debütáló papírtokos CD által fémjelzett érából) például az akkori legnagyobb „sláger”, az El Cavillo került fel, a művész szülőfaluja által ihletetten. A Mező a világhírt hozó citeralemez(!) címadó száma, és még sorolhatnám, de nem teszem.

A repertoár kápráztató színein, változatosságán túlmenően kiemelendően fontos a feldolgozás minősége! Tény: létezik egyfajta magaslat, ahol el lehet helyezni egy kényelmes széket, mert onnan jól játszik, hogy a szimfonikus zenekar egyenrangú félként tudott felnőni a feladatához, mivel akár önálló műként is értelmezhető szerzeményeket komponált számára az említett fiatal, sokoldalú zeneművész, hangszerelő. Ebben a leosztásban nyilván messze nem annyi történik, mint bizonyos szimfonikus pop-produkciók esetében, ahol „be van mutatva” egymásnak az énekes és a zenekar, mindenfajta újdonságok nélkül.

Ám, itt valóban magáról a Végtelenről beszélünk: a kortárs muzsika és a kortárs jazz kivételes találkozásáról, egy zseniális hegedűs szólista, zeneszerző moderálásában. Úgy fest: a nagy szellemek nem hogy nem haltak ki, még csak el sem bujdokoltak a környékünkről. És ha megtaláltuk egymást, hatnak ránk – félelmetes erővel, amely ebben a kontextusban nem a rettegés szava. Sokkal inkább a büszkeség az, ami most aláhúzandó.

Ráadásul Lajkó Félix egy újabb felismeréssel ajándékozza meg hallgatóságát, amelynek alanya nem más, mint önmaga. Nem félek leírni az okosságot: az igazán nagy játékosok nem feltétlenül a fel-felvillantott kivételes technikai képességeiktől ismerhetők fel, hanem (a fentiekkel együtt) attól a plusztól is, hogy nagy gyakorisággal húznak váratlant a pályán.

olasz