Nem, nem az Etnofon 2008-as háromlemezes (Ünnepeink című) kiadványának bármiféle folytatásáról van/lesz szó. A cím egyfajta paraszti mentalitás summázata: eleink számára elegendőnek bizonyult némi esőszünet (ami időlegesen kivette őket a földművelés fáradalmaiból) ahhoz, hogy zenés mulatságot rögtönözzenek maguknak. A jelek szerint a Vajdaságban fokozottan igaz lehetett ez a hozzáállás egykor, hiszen a lemezanyagot alighanem Brasnyó Antal, a vajdasági hegedűs zseni, Lajkó Félix régi alkotótársa fogja össze (legalábbis ő van benne valamennyi számban). Mivel nem Brasnyó neve alatt fut a produktum, nem tudható biztosan, ki a „diktátor”, ha van ilyen egyáltalán. A lényeg az, hogy összegyűlt egy szupergrupp Brasnyó Antal köré: az Ökrösből ismerős prímás Molnár Csaba, a kontrás-gardonos Mester László és a nagybőgős Szabó Csobán Gergő közreműködésével.
Hanyagul kezelve a dolgokat, vélhetnénk, hogy akár a formáció tagjainak indíttatása, a Parasztünnep anyaga is akképp eklektikus – ami ebben a formában nem teljesen igaz. (Egyébként is: a Riff semmit sem kezel hanyagul – ha eddig nem derült volna ki rólunk!) A feltáruló törésvonalak mentén ugyanis kirajzolódik a szabálytalanság legfontosabb szabálya: csakis a valódi hangszereken előadott zene ér! Ezt azért kell kihangsúlyoznom, mert ravasz, népzenei ihletésű rap-nótával indul a lemez Balaton címmel, Paizs Miklós szövegével, mintegy összekacsintásképp a mával. Jóféle, izgalmas rap ez, ami semmi szín alatt nem mosható össze a „magyar nemzeti hiphoppal”, mégis: amire a rádiók is ráharaphatnának, sőt talán fognak is!
A továbbiakban azonban – amint az várható volt - a népzene dominál, ám nem mindenütt autentikus formában. Inkább több, sem mint kevesebb különféle trükk került például a beszédes című Barokkosba. (Olyan – kezdetben brutálisan belassított - verbunkos-témát vélek felfedezni benne, amely játékmódot eddig sehol nem volt alkalmam hallani, legalábbis nem emlékszem – hasonlóra sem.)
A Keserves és a Füzesi Zene már egyértelműen a régmúlt táncmuzsikáinak megidézése. Az ezeket követő Rabnóta pedig pihentetős, legenda-mesélős zenés történet – az előbbiekhez képest. A Vadkácsa „parasztünnepi” feldolgozása megint csak időtlen, besorolhatatlan, korokon átívelő, ugyanakkor a legkevésbé sem elhanyagolható momentum.
A „Viski Ruditól” való muzsika valamiképp ugyanilyen, amelyből azonban kihallatszik a paraszti élet és a parasztünnep méltósága, daca, nehézsége, keserve épp úgy, mint a „csakazértis” felfokozott izgalmi állapota, mámorító öröme. Az éppen feltáruló pillanat, az „itt és most” önzetlen, egyszersmind maradéktalan kihasználása.
Igen, efféle eszenciát: az élet mindenek feletti szeretetét, igenlését, élvezetét, a maga teljességében való megélését, legalábbis az annak maximális kihasználására való törekvés igényét kaphatja a ma gyermeke útravalóul Brasnyó Antaléktól – a technikailag kápráztatóan idevarázsolt, gyönyörű zenéken túlmenően.
