A 60 egyfajta mérföldkő: alapos ok a tartós ünneplésre, de semmi esetre sem sebességkorlátozás! A lényeg, hogy együtt köszönthettük a világ legfiatalabb hatvanévesét.

Sok mindent láttam már az elmúlt huszonöt év során, de ilyet, sőt, még csak ehhez hasonlót sem! Amikor egy koncerten nem hogy az előzenekar a jobb a főszereplőknél, hanem az előzenekar előtt színpadra lépő, rövid bemutatkozó műsort adó társaság viszi el egyértelműen a pálmát, nos, ilyet most láttam és hallottam először. Nem mindennapi élményben lehetett része a közönségnek.

Ez a speciálisan áttranszponált, lüktető karibi muzsika szinte ugyanolyannak maradt meg, amilyen a kezdeteknél volt. Az ős ska-felvételeket hallgatva ma is ámulva csodálkozhatunk rá a punk és a reggae elemeire.

Nagyon tetszett, hogy átdolgozták a régi dolgaikat. Például a Sunrise-ban az énektéma alá Phil Lanzon nagyszerű, klasszikus zenét idéző orgonafutamokat tett, de a záródalként előadott Lady in Black táncos basszuskísérete Boldertől is újdonságként hangzott. A July Morning most is csodálatosan hömpölygött, de a koncert csúcsa a Gypsy-Look At Yourself blokk volt.

A fiúk egy-egy zseblámpával botorkáltak fel a színpadra. Megkezdődött a visszaszámlálás, a buli és a Zéró dal! Komoran és tömören szólt a nóta, akár csak a gondolatgazdag, tempós Homo defektus.

De mi történik, ha van lehetőség, hogy egy kicsit megtépkedhetjük a húrokat? Rácsodálkozás, ámulat, döbbenet. Mr. Landau mindent tud. Bámulatosan átjár a rockból a bluesba, a funkyból a jazzbe. Oda-vissza, bármiből bármibe. Amit hallatni akar velünk, az rákerül a gitár nyakára, hogy onnan továbblépve hallószerveinkbe véssen mély barázdákat, az eddig még Michael Landau-t nem ismerő szikes sztyeppén.

Jackie hiányzott nagyon. És most már sajnos nemcsak április 4-én. Az este finom, intelligens, szomorú és felemelő volt, afféle csendesülős. Ilyen lehetett Ornette Coleman is John Coltrane temetésén.

Esős, hűvös volt az este március 14-én. Ekkor zajlott le az első találkozásom mindkét zenekarral. Ezt a találkozást nem fogom elfelejteni, de persze, nem az időjárás miatt! A Kultur Shock most járt először hazánkban.

No végre! – rikoltották el magukat örömükben a legendás Legnagyobb Kígyó honi hívei, mikor a tavalyi karácsony igazi meglepetéseként hírül vették, hogy megalakult a Whitesnake Tribute Band. Közismert zenészek döntöttek úgy, hogy a jövőben az örökérvényű dalok tolmácsolásával tisztelegnek a rocktörténelem egyik legfontosabb alakjának társasága előtt.

Hú apám! Most, hogy a híres „Stand” nótát hallhattam Kotzen tolmácsolásában, szakadt rám a felismerés, hogy mit érezhetett legbelül a sajtó által agyonajnározott Poison-énekes Bret Michaels, amikor ez a fiatal titán bekerült hozzájuk gitározni a csapatba 1993-ban.