A koncertfotókról „átsütő” szenvedélyt elnézve olyan érzésem támadt, hogy képi megjelenítést (DVD-t) érdemelt volna ez az élő előadásban gyökerező produkció. A Pávaének egyfajta folytatásáról beszélhetünk tehát? Azt gondolom igen, ám ezúttal kizárólagosan hangban. Ezúttal is három énekesnő van jelen a magyar népzene első vonalából, valamint a Zenekar, persze.
A kérdés jogos. Mért épp a Pávaének az etalon a téma hasonlóságán túl? Nos. A három, minden egyes „történetben” hiteles énekesnő csaknem ugyanazokból a személyekből áll (a „pávások” közé Paár Julcsi lopta be az ifjúság tüzét, a fiatalság jó értelemben vett szemtelenségét), a zenészek kiválasztásáért, kvalitásaiért pedig a projekt névadója szavatol. Akkor? Ne hogy ne legyen már minden tökéletes! Mert hiszen az!
Férfi-ésszel végig gondolva, végigkísérve a történéseket, beigazolódik az örök tanulság: mindig a nő választ, Az ellen-oldalt tekintve? A produktum nem egyéb, mint bűbájos boszorkaképző. Sőt.
Összességében is egyfajta hihetetlen báj és szépség „jön le” a lemezanyag minden idő-pillanatából. Ráadásul annyira egységes egészben, hogy ugyancsak feladja a leckét a „kritikusnak” a tekintetben, hogy kit és mit emeljen ki akkor, amikor mindenki és minden megérdemelné azt? Herczku Ágnes angyalhangú profizmusát? Bognár Szilvia ellenállhatatlanul magával ragadó szépséges énekét? Paár Julcsi tisztaságát és természetességét, amellyel Szalóki Ági (átmeneti) örökébe lépett? Kiss Ferenc eltanulhatatlan szerzői és zenekarszervezői ténykedését? Szokolay Dongó Balázs évtizedek óta elképesztő hőfokon izzó, mégis oszlopos biztonságot adó muzsikálását? És folytathatnám a többiek méltatását holnaputánig.
A Dári szép Rozália című dalt kedvelem-e jobban,,vagy bármelyik másikat, amelyiket hallgatom éppen? Nem tudom. Gondolkozom tovább, forgatnám a szavakat, hiába: nem megy, nincs tovább.
Abban vagyok biztos csak, hogy a Leánydicsérő végső soron nem egyéb, mint - Grandpierre Attila (VHK) egyik verseskötet-címe után szabadon: a nőiség őrjítő varázsa.