Hét évvel ezelőtt megjelent egy album, egy alkalmi formáció muzsikájával, s ne szépítsük meg az emlékeket, szóval rendesen padlóra küldött az anyag. Megfogott, megrázott és úgy eldobott, mint egy nemzeti hősként tisztelt japán szumóbajnok.

Napjaink egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb billentyűse az a még mindig csak harmincas éveiben járó fiatalember, aki alig húszesztendősen már előrukkolt egy klasszikus jazzalbummal, néhány évvel később pedig már az angol csodadobos, Simon Phillips együttesét erősítette.

Átkozottul jó basszusgitáros ez a fickó, vastagon a legjobbak között a helye. Mike Keneally bandájából lehetne ismerős, de mivel ő sem az a kimondott megasztár magyarhonban, így aztán maradjunk annyiban: kéretik megjegyezni Bryan Beller nevét.

Tony Grey Moving-ján ismertem meg az indiai gitárost, aztán amikor újra hallottam sajátos játékát az Aka Moon egyébiránt zseniális Guitars lemezén, már biztos voltam benne, ha törik, ha szakad, ettől a palitól kell nekem anyag (egyelőre hallgatnivalóban gondolkodom…).

Ugyan évek óta nem működik a fusion méltán legendává nemesült legjelentősebb társulata, ám mindegyik Tribal Tech-tag a nevükhöz méltó produkciókkal rukkol elő. Nincs ez másként Scott Kinsey-vel sem, akit joggal tartanak napjaink egyik legfontosabb billentyűsének.

Nincs abban semmi túlzás, ha szupertriónak nevezzük eme kivételes formációt, sőt, tulajdonképpen a lehető legnagyobb mértékletességről tanúbizonyságot téve csupán nevén neveztük a dolgokat.

Akadnak ünnepi pillanatok, amikor bátran és töprengés nélkül sutba dobhatjuk a sematikus gondolatvázlatokat, hogy in medias res kinyilvánítsuk: kérem tisztelettel, ez bizony örökérvényű darab.

Nem csodálkozom, ha valaki kutat a memóriájában e név hallatán. Szinte csak a szakmabeliek, no meg a megveszekedett zeneőrültek ismerik őt, akiről bátran elmondhatjuk: napjaink egyik legnagyobb gitárosa.

Az egyik legtekintélyesebb tengerentúli jazzkritikus az egytől ötig terjedő skálán hatosra értékelte ezt a 2007-es albumot. Véletlenül sem veszítette el józan eszét a neves ítész.

A world music több évtizede van már jelen a zenei-szellemi életünkben, ám mégsem elég rég ahhoz, hogy kikristályosodjék a definíciója. „A világzenébe minden népzenei gyökerű, kötődésű vagy ihletettségű mű belefér” – írta Marton László Távolodó a négy CD-t tartalmazó antológiához tartozó elegáns füzetben, az anyag szerkesztőjeként. És ha leírta, meg is kellett mutatnia, miként képzeli el mindezt.