Ma 2017. július 22. szombat, Magdolna napja van

Szakcsi-Monniot-Barcza-Balázs: Density Of Standards

Amennyire képes vagyok átlátni a helyzetet, a jazz-sztenderdek mai fogadtatása az alábbi pólusok közé tehető. Egyik a helyből elutasítás („már megint ezek az elcsépelt számok – kinek és minek?”), a másik pedig egy-egy kiválasztott darab megannyi változatának begyűjtése - minden áron. Az igazság nyilván a kettő között lapul, azonban sejtelmem sincs, melyikhez helyezkedik közelebb.

A kisstílű másolás, a zenei közhelyek pufogtatása nálam a „figyelemre sem méltó” kategóriába tartozik, amivel valószínűleg nem vagyok egyedül. Néhány amerikai jazz-legenda lejárt szavatosságú felvételei is csak porosodnak a polcaimon (igen, merészelek tabukat döngetni Gonda Tanár Úr ellenében). Nem beszélve egyes magyar, vidéki jazz-haknik „minőségéről”, holott ipari mennyiségben hangoznak fel  efféle zeneszámok - tapasztaltam egyet-mást, elhihetitek, ám nevek felsorolásától ezúttal nagyvonalúan eltekintek. (De elő ne forduljon mégeccer!)

A tárgykör objektív-közeli megítélésének kulcsszava az „egyéniség” kell hogy legyen - szerintem. Aki sztenderdekhez nyúl, lesz szíves nem amiatt tenni meg, hogy kifogyott épp az egyéb ötletekből. Akkor álljon hozzá az örökzöldek feldolgozásához, amikor ihletet kapott tőlük, önálló gondolatai támadnak velük kapcsolatosan! Szerencsés konstellációban jó is kisülhet a dologból, mint most. De hogyan is esett meg ez? Szakcsi ugye, a megtestesült, évtizedes rutin. No, épp ezt hivatott megbolygatni, felbillenteni - elsősorban a francia tenorszaxis Christophe Monniot - a maga nyughatatlan szellemiségével, örökös vibrálásával. És ő ezt meg is teszi elemi erővel: számos váratlan húzással és nagyon nagy sikerrel!! A ritmusszekciónak, vagyis a bőgős Barcza Horváth Józsefnek és a dobos Balázs Elemérnek szinte nem marad más feladata, mint a két szólista között feszülő ív folyamatos egyben tartása, önmaguk érzékeny, de szigorú muzsikus-személyisége hozzáadásával, ha pedig lehetőségük nyílik rá, a kezdeményező készségükkel. És mindez remekül működik!

Innentől mindegy is, hogy Gershwin-számot játszanak-e, esetleg Duke Ellington-szerzeményt, a felénk közkedvelt Ray Henderson-nótát, a nevezetes Joseph Kozma-klasszikust, Mancini-feldolgozást, vagy inkább csak jazz-berkekben ismert darabot. Ha mégis ki kellene emelnem valamit közülük, az az Óz-filmből ismerős, varázslatos Over he Rainbow lenne, a mindvégig áradó bensőséges hangulata miatt.

A többé-kevésbé ismert dallam feljátszása ebben a kvartettben nem szimpla cél, hanem ürügy a közös örömködésre, sőt a második vagy a sokadik szellemi virágzásra. Ezzel a CD-vel ők négyen igenis értéket teremtettek, amelyet a legfanatikusabb gyűjtők is örömmel fogadhatnak!

Valahogy így történhetett meg, hogy a francia-magyar vegyes-válogatott frissen piacra dobott zenei termése egy pillanatra sem lagymatag, sőt: a szentesi primőr vitamindús frissességével hat, hogy egy kicsit hazabeszéljek. Vitaminra márpedig mindenkinek szüksége van – még a Z-vitaminra is!

olasz