Ma 2017. október 19. csütörtök, Nándor napja van

Bálint Gyémánt: True Listener

A művészember (csakúgy, mint a vállalkozó) ha nem áll több lábon, ha nem dolgozik netán máshol is, ha nem tud váltani, amikor azt diktálja az élet, ha nem kalandoznak a gondolatai többfelé, ha nem készül fel minden eshetőségre, ha nem áll készen elképzelési megvalósítására, akkor hosszabb (vagy rövidebb) távon beszűkül - és aligha lesz sikeres.

A fiatal gitáros (egykori Juhász Gábor-tanítvány), Gyémánt Bálint neve szinte összeforrt a Harcsa Veronikáéval egyéb projektben is, duóban pedig nem kis hazai és nemzetközi elismeréseket arattak/aratnak. A lemezborító szövegéből ítélve nagyon kellett a lelkének ez a lemezfelvétel, amelyet a saját triójával készíthetett, és amelyhez világhírű zongoristát hívhatott négy szám erejéig, az izraeli Shai Maestro személyében.

Instrumentális mű a True Listener, természetesen. Azok a témák, amelyeknek dal-formát öltve kellett kiperegniük a kezei közül, azok így is keltek/kelnek életre. A muníció koránt sincs kifogyófélben, amit valahol az is igazol, hogy régtől érlelődött a belső igény, amelynek hatására ez az alkotás megszületett.

Ami pedig az idő-tényezőt illeti: úgy érzem, hasznára vált a zenekarnak. Így lehetett ez a munka egyszerre könnyed és kiérlelt, nagyszerűen megkomponált (vagy „csak” felvázolt?), mégis improvizatív és inspiratív.

Igenis, inspiratív! Hiszen, ha nem lenne az, nem tudnának egyenletesen és egyenrangúan leosztódni a szerepek a trióban: Gyémánt Bálint, Fonay Tibor (bőgő) és Csízi László (dob) között! Ilyen fokú kiegyensúlyozottság mellett viszonylag könnyű dolga lehetett az Avishai Cohen triójában feltűnt vendég-zongoristának, aki próba nélkül (!) ült be a magyar együttesbe, és tette hozzá a magáét tömörítésben, virtuozitásban.

Alapvetően nem kockázatmentes játék az ilyen fajta, mert ha képes felemelni általa egy „újonc” csapatot, az természetes dolog. Ám ha mégsem sikerült volna, rajta verték volna el a port, ő veszíthetett volna vele a legtöbbet. Jelen esetben ilyesmiről szó nincs. A zene, akár a futball (vagy azt most hagyjuk?) közös nyelv, szavak nélkül. És már megy is.

Azt pedig, hogy milyen volt vele és nélküle, az Indigo c. szerzemény két változata példázza legszemléletesebben. Természetesen a további három, zongorás darabot sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Miféle muzsikával van dolgunk tulajdonképpen? Nos, helyezzük el az egészet a legfontosabb példaképek, Pat Metheny és Szabó Gábor munkássága közé. Lehetne (talán illene is) további számcímeket emlegetni, annyit árulok el csupán: a White Lies nagyon állat – a szó legjobb értelmében!

Ami a lehetséges folytatást illeti: a jövőbe nem látok, természetesen. A kulcskérdés az lehet, hogy a zenekarvezetőnek mennyi ideje marad a triójával foglalkozni, hiszen minden tényező arra predesztinálja őket, hogy „igazi hallgatóságra” lelhetnek, hogy a jazzklubok kedvencei legyenek. Az első, legfontosabb lépést – itt és most – megtették ennek érdekében. Legalábbis minden jel arra mutat. Addig is, amíg érkezik (egyszer csak) a következő anyaguk, minden jazzkedvelő szíves figyelmébe ajánlom ezt a remek albumot!

- olasz -