Ma 2017. november 19. vasárnap, Erzsébet napja van

Kristóf Bacsó Triad & Lionel Loueke: Pannon Blue

Én vagyok a hibás egyedül. Ezúttal nem veszem be Gyurcsányt társtettesként (ami az egyik munkahelyemen játékommá vált). De miben is vagyok elmarasztalható? Abban, hogy szinte rá sem néztem a lemezborítóra, az első meghallgatás után eltéve az anyagot a többi, recenzálásra váró muzsika sorába, a fülem mellé, a kis polcra. Pedig „az olvasás csodákra képes”, idézve az egyik kedvenc volt főnökömet, és ez mennyire igaz!

Ha előbb üti ki a szememet a CD borítóján Lionel Loueke neve, alighanem hamarabb készült volna el ez az írás. Az Angelique Kidjo-hoz hasonlóan benini születésű (1973) gitáros-énekest a magam részéről a jazzrock sajátos, folk jazz-alapú mai letéteményesének tartom. E lemez létrejötte szempontjából talán nem lényegtelen infó: a triójában magyar (származású) dobost foglalkoztat, a születésekor keszthelyi Ferenc Nemeth személyében.

Lionel egyetlen szám kivételével mindegyikben szerepel (koncertfelvételről lévén szó), mégsem mindenkor hangsúlyos a jelenléte. De amikor „ott van”, akkor aztán nagyon! Ennyiféle gitár-hangszínt talán nem is hallottam még egyetlen lemezen, sőt három másikon sem, együttvéve. Egészen elképesztő! Mégis. Azaz: mégsem.

Nem afromagyar lemezanyag lett a Pannon Blue: tulajdonképp nem vegyül a játéka a Triad-éval. Csak olyasféleképp, mintha egy mai Szindbád egyik kedves ételébe (legyen például gyöngytyúk-leves) afrikai chillit (állítólag így írják) merne szórni egy rakoncátlan kukta. Ezúttal mintha nem a nevét és sokszínű játékát, hanem az áldását adta volna inkább Bacsó Kristófék munkájára.

Arra a munkára, amit végső soron a szaxofonos zenekarvezető és országos cimborája, Oláh Tzumo Árpád zongorista hozott össze, Juhász Márton dobossal kiegészülve. Ők hárman is képesek persze a változatosságra, mi több: stílusbravúrokra, de a lételemük a mainstream jazz, mégis csak. Nem állítom, hogy „elbeszélnek” egymás mellett, hiszen megvannak a megfelelő kapcsolódási pontok. Ám, hogy a lemezanyag egységes lenne, erős túlzás. A homogenitás ugyan nyomokban megmutatkozik itt-ott, ami számomra kevés ahhoz, hogy egy – kétségkívül – érdekes „kontinens-közi” kísérleten túlmutasson. Mágikus pillanatok létrejötte ellenére az igazi varázslat ezúttal elmaradt.

Amit kaptunk, az minkét fél részéről vállalható (Lionel honlapján is láthatjuk a lemezborító képét), a közönség szempontját figyelembe véve pedig különleges, egyszersmind szerethető muzsika. Ha pontozni kellene (most az egyszer megteszem, kérés nélkül), tízből hetet adnék rá.

Azt kívánom magunknak: soha rosszabbat!

- olasz -